Parkoló pályán

Érdeklődés hiányában azt hiszem parkoló pályára tesszük az oldalt... Párbeszéd "pár-beszélők" nélkül elég körülményes.

„Új Evangelizáció"

     Az egyház története során számtalanszor bebizonyosodott már, hogy a jól ismert kijelentésnek, miszerint az Egyház szüntelen reformokra szorul, igen is meg van a létjogosultsága. A trienti zsinat kapcsán a „fej és a részek“ megújítása állt a középpontban, a II. Vatikáni Zsinattal később már a teológiai gondolkodás revideálását állította a középpontban. Az Egyház és a világ kapcsolatáról szóló zsinati tanítás szilárd viszonyítási pontnak bizonyult boldog II. János Pál számára, aki egyszeriben csak „becsempészte“ a köztudatba az új evangelizáció fogalmát. Akkor még nem sokan tudták pontosan, mit is ért a pápa ez alatt a kifejezés alatt, de egy dolog azonnal érthető volt: egy elfeledett küldetésről beszél nagy vehemenciával és komolyan is veszi annak minden szavát. A teológusok ismét pompás témát meríthettek a Szentatya enciklikájából, ebből végre újfent értekezések végeérhetetlen sora kerekedhetett ki. Kutatható persze antroplógiai, liturgikus, missziológiai és ekkleziológiai szempontból, felveti továbbá az Egyház és világ, lelkiség „kontra“ struktúra és még számos fontosabbnál fontosabb tényező kérdését. A megvalósítás, pontosabban a mozgolódás nem is váratott sokat magára: mára Rino Fisichella érsek vezetésével már külön pápai tanács is létezik, melynek feladata, hogy ezt „új evangélizáció“ kifejezését a fogalmak világából a tettek mezejére vezesse át. (A napokban éppen ez a konzílium tanácskozott Rómában.)

     De hogy miért is vetem fel ezúttal ezt a témát? Az utóbbi időben egyre többet hallom ezt a varázsszót úton, útfélen; legintenzívebben mégis az elektronikus sajtóban és az egyetemen, falai között, ahol már nem csak szóróanyagokon, de szuperkurzusok és különelőadások formájában is próbálják velünk megértetni, hogy „mire is megy ki a játék“. Már nagyon felcsigázták a fantáziám, és az igazat megvallva kedvet is kaptam hozzá..., hogy elgondolkodjam a megfogalmazás létjogosultságáról, talán még hasznáról is, de legfőkébb megvalósításának módjáról. S itt el is akadtam. 

Arra lettem figyelmes, hogy az „új evangelizációhoz“ fűződő érzéseim erős kettősséggel bírnak. Egy részről érzem szükségességét, s valamiképpen az eddig megszerzett teológia tudást is mozgásba hozza, s annak egy bizonyos dinamikát ad, másrészt pedig felmerül bennem a kérdés: mit is tudunk magunkévá tenni ebből az egészből, hol a talaja kis országunkban az effajta diskurzusnak? 

Kérdések sora zúdul ránk: Miért van az, hogy a hagyományosan legkeresztényebbnek tekintett országok válnak leginkább istentagadóbbá és legközömbösebbé? Mit üzen ez nekünk, akik a papságra készülünk? Akár hányszor szóba került ez a téma a baráti társaságomban, előbb-utóbb a strukturális, szervezeti kérdéseknél horgonyozunk le. Nyilván ez a téma is megérne egy misét, de most nem erről beszélünk. Valóban itt van a kutya elásva? Csak belegondoltam, miként cseng ez az immáron 25 éves fogalom egy falun edződött plébános fülében, és milyen visszhangra talál abban a „egyházi közösségben“, ahol már csak megszokásból és nosztalgiából vesznek részt bizonyos jámborsági formákon. Abban az egyházközségben, melyben már egymás előtt is olcsóvá tettünk bizonyos szavakat, mint például odafigyelés és tolerancia, ott mit érünk teológiánkkal, értekezéseinkkel és konferenciáinkkal. Hol találkozik a témában képzett teológus és a valóság? Mi a „hit válságának“ nevezett jelenség ellenszere?  

Az evangelizáció nem egy új keletű dolog, már van vagy 2000 éves, az "új" jelző csak annak aktualizálását jelenti (megjegyzendő, főként "vallásos, katolikus" körben). Ennek megvalósításához nem kellünk véletlenül mi is? Nem arról szól a dolog, hogy mindenki "bedobja" magát a maga módján, adott esetben komolyan elgondolkodik ennek hogyanjáról? 

     

      Talán a felelethez közelebb segít Benedek pápa fáradozása, aki a napokban a 2012-es, 2013-as évet a „Hit éveként“ hirdette meg. Lehet, hogy végre a hit felőli megközelítés megelőzi a strukturális átalakítást, vagy ez az év is most csak arra lesz jó, hogy a protestánsok megmosolyognak bennünket, mondván, "a katolikusok már megint kampányolnak, de majd ez is leereszt". Reméljük nem!

Kíváncsi vagyok, ez más fejében is megfordult-e már ilyen intenzíven, vagy "csak én érek rá ennyire", hogy itt aggályoskodom? :)

________________________

U.i.: egy két érdekesebb pont (csak sematikusan) a Redemptoris Missio kezdetű enciklikából:

8. A mai modern világ arra ösztönzi az embert, hogy csupán horizontális létsíkon rendezkedjék be. […] Isten nélkül "új emberi közösséget" akart felépíteni.

36. Isten népében belső akadályok is ekifordulnak, amelyek még fájdalmasabbak. Már elődöm, VI. Pál pápa rámutatott mindenekelőtt a buzgósághiányára, amely azért is súlyos, mert belülről fakad, és elernyedés, csalódottság, kényelemszeretet, érdektelenség és főként az öröm és a remény hiánya táplálja. Nagy akadályt jelentenek a missziós feladat számára a korábbi és most is jelenlévő szakadások a keresztények között, az elkereszténytelenedés a keresztény államokban, az apostoli hivatások csökkenése, azoknak a hívőknek és közösségeknek a botránkoztató magatartása, akik életükben nem a krisztusi példát követik.

37. Korunk embere inkább hisz a tanúknak, mint a tanítóknak, inkább a tapasztalatnak, mint a tanoknak; jobban az életnek és a tetteknek, mint az elméleteknek. A keresztény élet tanúsága a misszionálás első és pótolhatatlan formája.

Mi vonz be egy papot? És mi tartja meg a hivatásában?

Jezsuita bloggerek – 2010. április 5.

Sokféle pap van. Milyenek is? Annyit hallom templomba járó emberektől, különösen fiataloktól: „Nehéz szót váltani a papunkkal/plébánosunkkal, mert…”: a.) állandóan utazik („zarándok pap”); b.) minden környékbeli templomot és plébániát ő újít fel („templomépítő pap”); c.) a szobája leginkább egy számítógépes raktárra hasonlít, mert állandóan szerel, épít, telepít, programoz stb. („műszaki pap”). Szóval, hogy „a papunkat nehéz (jó passzban) elkapni”… Bárcsak lelkibb emberek volnánk mi, papok! Mert a lista persze a felsoroltakkal még korántsem teljes – szándékosan hagytam ki néhány szaftosabb esetet… Nyilvánvalóan van tehát olyan, akit pótcselekvések tartanak meg a papságában: amolyan jól begyakorolt elhárító mechanizmusok.

Néha magam is elgondolkodom, vajon engem mi tart meg. És mi kéne, hogy megtartson? Régebben egyszer a közösségemben a reggeliző asztal mellett megállapítottuk: hát, elég manageréletet élünk. A napi 12 óra munka bizony könnyen összejön… Akkoriban, ha hasonlatot kerestem, hát életemet leginkább egy nagy szürke ököréhez tartottam foghatónak, „aki” napközben húzza az igát, szűkös táplálékon él, rengeteget dolgozik, és mindenki csodálja a figyelemre méltó teljesítményeiért. Olykor-olykor aztán, úgy ünnepek tájékán, ez a behemót állat odaáll a betlehemi jászolhoz, és csak nézi, nézi a Kisdedet, lassan elhomályosul a pillantása, és próbálja Őt leheletével melengetni. De vajon elég-e ennyi neki? És elégnek kellene-e lennie?

Húsvét van. Vajon most úgy változik a kép, hogy a fő dolgunk ilyenkor (s az életben), hogy hű katonák módjára őrizzük a szent sírt? Hogy el ne aludjunk; el ne essünk?!

Nem gondolnám. De mitől is megy valaki papnak? Mi mozgat egy fiatalt, aki ilyesmire vetemedik? Ebben a pedofília-gyanús (-hisztériás) világban…

Csak hangosan gondolkodom… A két világháború közti „nagy jezsuitákról” mondta nemrég valaki (valaki, akit nagyra becsülök), hogy „nem fénylő üstökösök voltak, hanem igáslovak, akik szántották a magyar ugart…” Ez volna a jezsuita/papi hivatás lényege? Így bizony nem jutnánk messzire; könnyen lefordulnánk az útról az érzelmi alultápláltságtól. Az ember ugyanis nem erre van kitalálva… (Mert ebben nincs/sincs különbség pap és „egyszerű hívő” között…)

Mi hát az alternatíva? Engem is érint a válasz, hadd ne bizonygassam… Inkább megmondom mire jutottam. Először az jutott eszembe: a hivatás kérdésében az biztosan számít, hogy valaki mit gondol a túlvilágról. Mert aki komolyan hisz az örök életben, az biztosan másként viszonyul az itt eltöltendő 70-80 – átmeneti – évhez is. Nem abszolutizálja a fontosságát. Aztán arra gondoltam, hogy ez sem stimmel egészen. Nem volna ugyanis helyes itt csupán átmeneti szűkölködésre berendezkedni – különösen problémás ez ma, egy annyira a perc élvezetére irányuló, a pillanatnak élő kultúrában, mint a miénk…

De végre megtaláltam!

Ami egy papot megtarthat, az egyedül a spritualitás. Tudom, most sokan kiabálnak: hát az meg micsoda?! De ha valaki ERRE nem érez rá, annak esélytelen. Jobb bele sem kezdenie. Aki számára viszont valamiképpen feldereng az élet alaptalan alapja, értelmen túli (végső és feltétlen) értelme, s akinek sikerül erre az alapra építeni, annak van esély… Mert papnak, kivált pedig szerzetesnek, jezsuitának lenni annyit tesz, mint kötélen egyensúlyozni a Niagara felett. Vagy még inkább: elengedni minden kötelet. Légtornászmutatvány a javából. Amolyan vízen járás-féle. Valami, ami – mint az imádság maga is sokak számára – talán csak öncsalás, monológ és illúzió. Csak annak valóság, aki éli. Az ő számára viszont – ha valóban törekszik, újra és újra nekilendül, minden elesés/leesés/elmerülés után újra próbálkozik –, ha valóban a megfoghatatlanba kapaszkodik, nem hiányzik többé a társadalmi támogatottság, elismertség, s lehámlik róla a szerep-identitás. Valami hitelesebb lép a helyébe. Az értelmes élet boldogsága pedig úgy szegődik hozzánk ezen az úton, mint egy hűséges kutya.

Jó egyensúlyozást!

pacsy

Az írást eredeti lelőhelyén itt találod.

A mélyből fakadó lelkiség

   Anselm Grün könyvének néhány sora a modern lelkiség észrevehetetlen buktatóira mutat rá. Könyvének címe: A mennyország benned kezdődik.

Anselm Grün, OSB

     «A lelkiség, amelyet az újkor moralizáló teológiája közvetít számunkra, "magasból" indul ki. Magasztos ideálokat állít elénk, amelyeket el kell érnünk. Ilyen eszmény például az önzetlenség, az önuralom, az állandó kedvesség, az önzetlen szeretet, a haragnélküliség és a szexulitás legyőzése. Az ilyesfajta emelkedettségből kiinduló lelkiségnek bizonyára megvan a maga jelentősége a fiatalok számára, mert kihívást állít eléjük, és próbára teszi erejüket. Arra serkenti őket, hogy nőjenek túl önmagukon, és tűzzenek ki célokat maguk elé. Ám gyakran arra is indít minket, hogy átlépjünk saját valóságunkon. Olyannyira azonosulunk eszményeinkkel, hogy elnyomjuk saját gyengeségeinket és határainkat, mert nem felelnek meg ennek az eszménynek. Ez meghasonláshoz vezet. A meghasonlás azonban beteggé tesz. Gyakran az eszmény és valóság közötti ellentmondásban nyilvánul meg. Mivel nem tudjuk elismerni, hogy nem felelünk meg az eszménynek, tehetetlenségünket kivetítjük a többiekre, és így keménnyé válunk mások irányába. [...] A sivatagi atyák "mélyből" fakadó lelkiséget tanítanak nekünk. Megmutatják, hogy önmagunknál és szenvedélyeinknél kell kezdenünk. Az út Istenhez a sivatagi atyáknál mindig önmagunk megismerésén át vezet. Euagriosz Pontikosz ezt így fogalmazta meg: "Ha meg akarod ismerni Istent, ismerd meg előbb saját magad!" – Önismeret nélkül mindig az a veszély fenyeget bennünket, hogy Istenről alkotott gondolataink puszta kivetítések. Vannak olyan hívők, akik saját valóságuk elől menekülnek a vallásosságban. Ők nem megváltozni imáik és jámborságuk lévén, hanem arra használják vallásosságukat, hogy mások fölé helyezzék magukat, s megerősödjenek tévedhetetlenségükben.

     A sivatagi atyáknál a vallásosság egészen más formájával találkozunk. Ott elsősorban az őszinteség és a valódiság számít. [...] Antal abbától a következő mondás maradt fenn: "Ha azt látod, hogy egy fiatal szerzetes saját akaratával törekszik a mennybe, ragadd meg erősen lábait, és húzd le, mert semmi haszna nem származik belőle." Nem tesz jót a fiataloknak, ha túl korán meditálnak, és túl korán meditálnak, és túl korán járják a misztika útját. Először saját valóságukkal kell szembenézni. Meg kell vizsgálniuk szenvedélyeiket és harcolniuk kell velük. Csak azután léphetnek a belső útra, csak azután léphetnek a belső útra, csak azután köthetik szívüket teljes egészében Istenhez. Ma sokan vannak, akiet túl korán megigéznek a lelki utak, anélkül, hogy előtte végigjárták volna az önismeret és a saját árnyoldalakkal való találkozás fáradságos útját. A szerzetesek óvnak minket az eget ostromló lelkiségtől. Könnyen úgy járhatunk, mint Ikarusz, aki viaszból készített szárnyakat, és aztán lezuhant, amikor túl közel ért a Naphoz. A szárnyak, amelyeket azelőtt készítünk magunknak, mielőtt szembesülnénk saját valóságunkkal, csak viaszból vannak. Nem hordoznak bennünket. [...] 

Szent Benedek ezt a "mélységből" fakadó lelkiséget írta le az alázatról, a humilitasról szóló fejezetben.  [...] Azáltal, hogy leszállunk földi valónkba (humus-humilitas), érintkezésbe kerülünk az éggel és Istennel.Azáltal, hogy le merünk szállni saját szenvedélyeinkbe, azok felvezetnek bennünket Istenhez. [...] Az eget ostromló csak saját Istenről alkotott képeivel, saját kivetítéseivel találkozik. [...] Csak az az alázatos, aki kész elfogadni humusát, földi valóját, emberségét és árnyoldalait, fogja megtapasztalni az igaz Istent. [...] Szünklétiké amma mondta: "Ahogy lehetetlen szögek nélkül hajót építeni, úgy nem lehet egy ember alázat nélkül boldog."

[...] A "magasból" kiinduló lelkiség például úgy reagál a haragra, amely bennem keletkezik, hogy elnyomja vagy elfolytja: "A harag nem megengedett. Keresztényként mindig kedvesnek és kiegyensúlyozottnak kell lennem. Uralkodnom kell haragomon." A "mélyből" jövő lelkiség azt jelenti, hogy megkérdezem haragomat, mit akar nekem mondani benne Isten. [...] Haragom talán megmutatja, hogy túl sok hatalmat adtam másoknak önmagam felett. Akkor a harag lenne az az erő, amely megszabadít mások hatalmától, hogy nyitottá váljak Isten számára. [...] Ott, ahol a legnagyobb problémám rejlik, ott rejtőzik a legnagyobb kincsem is. Ott valami élővé szeretne válni, valami ki szeretne virágozni.»

GRÜN, A., A mennyország benned kezdődik. Az atyák bölcsességének időszerűsége, JEL  Könyvkiadó, Budapest 2009, 23-36.

A világi papság és az oblátusság

     Most kaptam, hogy tegyem közzé. Íme! A honlap alján szereplő mail címre szabad küldeni mindenkinek írásokat, amiket megosztanátok.

     A következő cikknek a tartalma már nagyon régen foglalkoztat engem. Amikor barátom elküldte nekem ezt a kis szöveget, az újból „felkavart“. A Szentírásnak már az első lapjain olvashatunk az ember társas voltáról, ma pedig nagyon sokan a papi cölibátus intézményét teszik felelőssé a papi hivatások számának apadásáért. Én ezt nem így látom! Szerintem ezt a problémát lehet más szemszögből is megközelíteni. Érzem azt, hogy az ember számára nagyon fontos, hogy maga mögött tudjon embereket, akikkel szűkebb családot alkot. Lehet-e a papi hivatás megélésében egy ilyen közösség az oblátusok társasága, melynek papok is tagjai, oda visszahúzódhatnak, hogy erőt merítsen egy szerzetesrend szellemiségéből a mindennapi „lelkipásztorkodás“, „vezetés“ „segítségnyújtás“ ellátásához? Az oblátusok közösségének milyen pozitív hatásai vannak a papok munkálkodására? Nyitott kérdés. Talán ez az intézmény betölthetne egy ún. híd-funkciót is a sokszor egymástól eltávolodottnak tűnő szerzetesek és világi papok között, hogy újra a partikuláris gondolkodást félretéve megértsük Jézus szavait: „hogy egyek legyenek“!

Az oblátusság a „világi papok” részére is nyitva áll. Egy konferenciát is rendeztek erről a témáról 1953. augusztus 25–27 között a niederaltachi monostorban, amelynek címe: „Világi papok mint oblátusok” volt. A konferencia célja a bencés oblátusi életforma elmélyítése, illetve annak a kérdésnek akart utánajárni, amellyel mindig konfrontálódunk: vajon lehetséges-e Krisztus teljes követése a világi keretek között? Erre a kérdésre az a válasz adható, hogy igen, de csak akkor, ha világi életük saját értékkel telítődik, csak így érezhetik magukat az oblátusok Szent Benedek igazi gyermekeiként. A követés kérdése így az elhivatottság kérdése lesz.

      A „Világi papok mint oblátusok” konferencián Richard Egenter tartott előadást. Célja az volt, hogy bemutassa, „milyen jelentősen befolyásolja az obláció a világi papság életét”. Előadásában Aquinói Szent Tamás gondolatait követi a papi hivatás bemutatásában. A pap a püspök munkatársa, ezért az ő életformáját a püspöki ideálkép, és nem a szerzetesei életforma határozza meg. A papi hivatás alapjait a szerzetesitől eltérően nem a fogadalmak által szabadon választott életideálban találjuk meg, hanem az egyház szolgálatának feladatában. A világi papság életében jelentős helyet foglal el a nagyvonalú felebarát szeretet, amely egy átlagon felüli istenszeretetből táplálkozik.

Azok a papok, akik az oblátusi elköteleződést választják, a monasztikus élet mércéjét is magukra veszik. A szerzetesi engedelmesség példája vezesse az oblátusokat (nem csak az oblátuspapokat) saját engedelmességük elmélyítéséhez és megerősítéséhez. A tisztaság figyelmezteti a világi papot, hogy hű maradjon a cölibátus eszményéhez, ami az ő esetükben nélkülözi a szerzetesek közösségi életét. A szegénység a papságot az egyszerűségre figyelmezteti, a feladatuk ellátásához szükséges anyagi javaknak azonban rendelkezésre kell állniuk, mint pl. egy lakásnak, amelyben az ő tanácsát kereső emberek jól érzik magukat. A stabilitás megtartja a papságot azon a helyen, ahová helyezték: gyökeret kell vernie az adott helyen a lelkipásztorkodás szolgálatában. A conversatio morum, a szerzetesi életalakítás, az állandó megtérés ígérete kihívás önmaga állandó nevelésére. Richard Egenternek az apátról alkotott képe a lelkipásztorkodásban hatásos lehet az oblátuspapok számára, például az atyai szerep felvállalásában. További fontos tényező az oblátuspapság számára a monostorhoz való kötődés, ahol az oblátuspap megtalálja a lehetőséget az élő, személyes találkozásokra. Richard Egenter szerint az obláció értelme a papi feladatok ellátásához nélkülözhetetlen nagyobb érettségben, nagyobb szabadságban és a nagyobb szeretetben rejtőzik.

Liberáltradicionalisták és progresszív konzervatívok kora

   A "liberáltradicionalisták és progresszív konzervatívok" megfogalmazás elsőre bevallom meglepett. Erre éppenséggel nem számítottam, de úgy voltam vele: hagyom magam meglepni... Nem túlzok, ha azt mondom, hogy nagyon megéri elolvasni Török Csaba atya tanulmányát, s a meglepetés sem váratott soká magára. 

   Ímhol az első témánk az Egyház hagyományáról, annak "életben tartásáról" és értelmezésének buktatóiról.

AZ ÉLŐ HAGYOMÁNY

   

   Napjainkban a katolikus közélet vitáinak homlokterébe került a hagyomány gondolata, fogalma. Kiterjedt eszmecserék folynak a liturgikus hagyománytól kezdve a teológiai konzervativizmuson át egészen az ősmagyar hagyományok keresztény alkalmazásáig arról, hogy mindaz, amit örökségként, kvázi letéteményként kaptunk az előttünk járó generációktól, miként lehet (sőt egyes esetekben: kell) megélnünk emberi létezésünk konkrét itt és most-jában. Mindeközben azt láthatjuk, hogy az álláspontok végletesen megmerevednek, mintha egy keresztény szükségszerűen a hagyománytisztelők (tradicionalisták, konzervatívok, ortodoxok) vagy a hagyományelvetők (liberálisok, haladók, eretnekek) csoportjába tartozna.^* Nem lehetséges – a kanti nagy gondolatkísérletre visszautalva – egy liberáltradicionalista vagy progresszív konzervatív álláspont? A túlhajtott ortodoxia nem válik maga is szükségszerűen eretnekké? XVI. Benedek pontifikátusa, a liturgiához való viszony előtérbe kerülése érzékelteti, hogy itt nem egy elvont kérdésről, hanem egyházi mindennapjainkról van szó. Annál is meglepőbb, hogy mennyire kevesen veszik ajkukra ebben a szövegkörnyezetben a zsinat csodálatos gondolatát: a „viva vox Evangelii”¹, az Evangélium élő hangja, szava az Egyházban, az élő és éltető hagyomány szemléletmódja választ adhatna az olykor állóháborúvá változó katolikus hadakozás megoldatlan (és a két nagy tábor hangadóinak stílusával és hozzáállásával egyszersmind meg is oldhatatlan) kérdéseire.

1) Egy személyes élmény

A Pápai Gergely Egyetemen szerezhettem meg licenciátusomat fundamentális teológiából egy olyan kivételes időszakban, amikor a zsinati és zsinat utáni teológusnemzedék utolsó nagy alakjai elbúcsúztak, s ezzel egy időben már feltünedeztek az új professzorgeneráció első képviselői. Volt szerencsém hallgatni J. Wicks SJ utolsó kurzusát, amely sajátos, zsinattörténeti perspektívában elemezte a Dei verbum dogmatikus konstitúció születését, s nyújtotta az első két fejezet alapos és mélyen szántó teológiai elemzését. A „hattyúdal” sok érdeklődőt vonzott az előadásokra, egy nagyelőadó telve volt fiatal hallgatókkal. A vizsga feltétele az volt, hogy mindannyiunknak rövid írásos dolgozatot kellett készíteni arról, hogy az élő hagyomány miként segíti a Szentírás értelmezését.

T-betűs vezetéknévvel a vizsgalista egyik utolsó helyén álltam, előttem már több mint százan túlestek a megmérettetésen. Beléptem a terembe, leültem, s vártam, hogy Wicks professzor – átolvasva írásomat – belekezdjen a kérdezésbe. Ehelyett valami egészen más következett. Az idős jezsuita megszólalt: „Maga megértette… Itt voltak a mexikóiak, az amerikaiak, az olaszok… ezek nem értenek semmit. Az egyik azt mondta nekem, hogy az élő hagyomány nem más, mint hogy vesszük Szent Ágoston homíliáit, elolvassuk, s aztán az alapján prédikálunk vasárnap a templomban. Ezek nem értettek meg semmit!” A vizsga tulajdonképpen elmaradt, beszélgetés kerekedett helyette. Baráti eszmecsere arról, hogy miként és miért nem érti a mai papok, teológusok zöme a zsinatot, miként facsarodnak ki a szavak, miként beszélünk félre a problémák mellett. Ekkor még nem is sejtettem, hogy nem sok idő, s immár elég sokan mondják ki fájó és szomorú verdiktjüket: eljátszottuk, engedtük és engedjük eljátszani, elvesztegetni a zsinatot.²

Mi történt velünk? Mi lelt minket? A benyomásom egyre inkább az, hogy félünk attól a döbbenetes szabadságtól, attól a megrendítő szabadságtól, amely Jézus Evangéliumából árad, amely a korabeli zsidó (és áttételesen minden külsődleges rendszerré silányult) vallásosság ellen szól, s lélekre-életre szólít. Félünk ettől, mert a szabadságot – megfelelő öntudat hiányában – ürességnek érzékeljük, mert a törvénykritikát – kellő belső tartás, krisztusképűség nélkül – liberális mételynek bélyegezzük. Ebből kifolyólag pedig örömmel szabjuk át az Egyháznak a Szentlélektől hordozott, élő és éltető Hagyományát biztonságot adó rendszerré, intézménnyé, előírássá.

2) Hogy értsük a szavakat…

Meggyőződésem, hogy a II. vatikáni zsinat – bár nem definiált dogmát, nem hozott kánonokat, nem átkozott ki – rendelkezik egy nagyon komoly és mély teológiával. Nem egyes mondatokban, nem egyes törvényekben került ez megfogalmazásra, hanem a látásmódban, a viszonyulás, a hangnem, a magatartás megváltozásában, amelyet a dokumentumokon túl a zsinat mint esemény, a zsinat mint történés közvetít. XXIII. János szeretetteljes nyitottsága vagy VI. Pál intellektuális finomsága és párbeszédkészsége különleges tanúságtételei ennek a „zsinati lelkületnek”.

Épp ezért – átfogalmazva a lutheri elvet: Concilium sui ipsius interpres – felvethetünk három kérdést, hogy megfontolt állásfoglalásra juthassunk el a bevezetőnkben felvázolt téma kapcsán:

• 1. Mi a Hagyomány? 
• 2. Mi az élő hagyomány?
• 3. Melyek az élő hagyomány kritériumai?

 Az alábbiakban ezekre a kérdésekre keressük a választ, hogy levonhassuk majd végkövetkeztetésünket.

2.1 A Hagyomány

A hagyomány mint fogalom jelen van a keresztény teológiában már a kezdetektől fogva – sőt valójában szentírási kifejezés ez. Az Ószövetség rendjében is megtaláljuk a hagyományt, az áthagyományozást, amely hordozza a hitet, az erkölcsöt, azt a módot, ahogyan a Szövetség rendjét meg kell élni, s amelyért – miként ez a Makkabeusok második könyvéből kiderül – akár a halálra is késznek kell lenni.³ Az Újszövetség szókincse kettős. Amikor Jézus szájából hangzik fel a hagyomány szó, az egyfelől negatív, kritikus felhanggal szerepel, másfelől szembekerül – mint emberi alkotás – Isten őseredeti szándékával.⁴ Azonban az apostolok leveleiben már felbukkan egy újfajta megfogalmazás: a „tőlünk kapott hagyomány”, az apostoli áthagyományozás, amelyhez minden kereszténynek ragaszkodnia kell.⁵ Hogy a fogalom miként élt tovább és bontakozott ki, arról Y. Congar mai napig alapvető és megkerülhetetlen műve, a La tradition et les traditions számol be.⁶

A Dei verbum így definiálja a Hagyományt:

„Az apostolok ezért, miközben átadták, amit maguk is kaptak, intették a híveket, hogy ragaszkodjanak azokhoz a hagyományokhoz, melyeket akár élő szóval, akár levél útján tanultak (vö. 2Tessz 2,15), és harcoljanak az egyszer már megkapott hitért (vö. Júd 3). Amit pedig az apostolok áthagyományoztak, tartalmazza mindazt, ami Isten népének szent életét és hitének gyarapodását szolgálja, s így az Egyház a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz.”

Ebben a megfogalmazásban két szempont érdemel figyelmet:

1. A Hagyomány nem egy egyszer s mindenkorra lezárt tárgy, rendelkezik a nyitottság dimenziójával, amennyiben az Egyháznak nemcsak az a feladata, hogy őrizze az apostoli Hagyományt, hanem az is, hogy továbbadja – úgy is mondhatnánk, hogy az Egyház nem teremőrként őrzi a múzeumi tárgyat, hanem cselekvőként, ágensként hordozza azt (természetesen a Szentlélek asszisztenciája mellett).

2. A Hagyomány tartalma, tárgya nem egyszerűen valamilyen objektív tanítás vagy megfogalmazás, hanem „mindaz, ami ő maga, és mindaz, amit hisz”. Ebből az következik, hogy:

a) létezik egy belső és a dolog természetéből fakadó rend és kapocs az Egyházban a tanítás–élet–kultusz hármasságában (martüria–diakónia–liturgia),

b) a Hagyomány nem tárgy, amelyet az Egyház birtokol, nem csupaszítható le egy puszta „doktrinális objektumra”⁷.

2.2 Az élő hagyomány

A fenti megfontolások alapján elindulhatunk afelé, hogy megértsük, mit jelent az élő hagyomány kifejezés. S. Pié-Ninot – követve Aquinói Szent Tamás gondolatát⁸ – kifejti, hogy itt nem másról van szó, mint arról, hogy az élő hagyományként felfogott egyházi tanítás lehetővé teszi a Szentírás szavainak egészséges és helyes értelmezését, felismertetve bennük a kinyilatkoztatott igazságokat, amelyekre irányulva az ember el tud köteleződni a hitben – mindvégig a kegyelem által vezetve.⁹ Ilyen értelemben szól a DV 8 is a „hagyomány éltető jelenlétéről”, vagy egyszerűbb formában: az élő hagyományról, amelynek ugyanez a pont szép leírását adja:

„E hagyomány által ismeri meg az Egyház a szent könyvek teljes kánonját, benne érti meg mélyebben és hatékonyabban a Szentírást; s így Isten, aki egykor szólt, szünet nélkül beszélget szeretett Fiának menyasszonyával, és a Szentlélek, aki által az Egyházban és az Egyház által a világban fölhangzik az evangélium élő szava, elvezeti a hívőket a teljes igazságra, és az Ő műve, hogy Krisztus igéje elevenen él bennük (vö. Kol 3,16).” [kiemelés tőlem]

2.3 Az élő hagyomány kritériológiája

Természetszerűleg felmerül a kérdés, hogy miként lehet megismerni ezt az élő hagyományt, hogyan lehet elkülöníteni azt az emberi megszokástól vagy gyakorlattól, amely adott esetben nemhogy a kinyilatkoztatott Igazságok felé irányít, hanem egyenesen eltávolít tőlük (ld. a krisztusi hagyománykritikát)? Másként megfogalmazva: melyek az élő hagyomány kritériumai, mi a kritériológiája?

A II. vatikáni zsinat ezen a ponton úgy válaszol, hogy a Szentírás–Szenthagyomány kettőse mellett megemlíti a Tanítóhivatal szerepét is. (Vö. DV 8–10.) Azonban a zsinat idején még ifjú teológus, J. Ratzinger kritikusan értékeli a zsinati szöveget, mivel – megfogalmazása szerint – ezzel együtt még mindig nem különül el egyértelműen és világosan a legitim és a hamis hagyomány.¹⁰

Úgy véljük, hogy segítségünkre lehet H. Waldenfels megfontolása, amellyel elkülöníti az aktív (élő) és a passzív hagyományt

Az ún. passzív hagyomány hitelessége, legitimitása világosan megállapítható egyfelől a Szentíráshoz való viszonyából¹¹, másfelől a Tanítóhivatal szolgálata révén¹². Az élő hagyománynak szükségszerű és végső kritériuma a passzív hagyomány.

Bizonnyal nem erőltetett tehát, ha a Hagyomány(értelmezés) terén hasonló módon gondolkodunk, mint a Szentírás kapcsán – ugyanabban a Lélekben kell olvasni, amelynek sugalmazására íródott; ugyanabban a Lélekben kell megvalósítani, megélni, amely által áthagyományozódott Krisztusról az apostolokra, az apostoloktól minden idők Egyházára¹³. Nem hallgathatunk arról, hogy mély és elgondolkodtató párhuzam áll fenn a katolikus hagyományelv és a zsidó Tóra-felfogás között. A zsidó teológia ugyanis az írott Tóra (Mózes öt könyve) mellett tud a szóbeli Tóráról, amely azon szabályoknak, törvényeknek és rendelkezéseknek az összege, amelyeket Mózes a hegyen magától Istentől kapott, de nem kerül rögzítésre az írott Törvényben. Példaként említhetjük az állatok kóser levágásának kérdését: bár a Tóra írott szövege rendelkezik az étkezési tisztaságról, különválasztva a tiszta és tisztátalan állatokat (Lev 11 és MTörv 14), sőt még az elkészítés módját is érintve¹⁴, ám sehol nem adja a sehita rituális vágás pontos leírását – ezt a szóbeli Tóra rögzíti, amelynek éppúgy kialakult a magyarázati hagyománya, mint az írott Tórának.¹⁵ „Az Izrael iránt tanúsított különleges szeretet abban nyilvánult meg, hogy Izrael speciális Tórát kapott, amely a Szentírásból (írott Tóra) és a hagyományból (szóbeli Tóra) áll össze. Különösen a szóbeli Tóra, melynek szerepét más népek kevéssé ismerik és nem tudják elsajátítani, biztosítja a Tóra különlegességét és egyetemes érvényének megőrzését.”¹⁶ Ez az elgondolás teljességgel párhuzamba állítható a waldenfelsi passzív hagyomány fogalmával, amelyről így kijelenthetjük, hogy teljességgel összhangban áll a kinyilatkoztatás ószövetségi egészével.

Azonban ki kell mondanunk a keresztény „de” szavát is. Ugyanis a végletesen rögzülő, intézményesülő, kikristályosodó passzív hagyomány szükségképpen váltja ki az evangéliumi kritikát. „Amiről itt szó van, azt úgy lehetne megfogalmazni, mint »a szóbeli Tóra farizeusi dogmája«, melyet minden bizonnyal már a második Templom lerombolása előtt megfogalmaztak és ismertek.” (Uo.) Minden bizonnyal, hisz épp ezzel megy szembe Jézus kemény evangéliumi kritikája. Ami a keresztény proprium és többlet ehhez az elgondoláshoz képest, az éppen az élő hagyomány gondolata, amelynek mindvégig a passzív hagyomány (vö. szóbeli Tóra) marad a kritériuma (a Szentírással egyetemben, vö. írott Tóra), ám nem megkötve, megölve, megkövesítve, hanem egy a Szentlélek asszisztenciája által garantált élő, nyitott és elevenítő módon. Ezáltal a keresztény hívő – szemben a hívő zsidóval – nem egyszerűen szolgája ennek a hagyománynak, de hordozója is; az Egyház feladata pedig nem pusztán a passzív hagyomány őrzése, hanem az aktív, élő hagyomány tanúságtétele.

Ennek fényében így fogalmazhatnánk meg, miben is áll az Egyház élő hagyománya: nem más ez, mint a (Szentírás és) Szenthagyomány aktuális értelmezése, tanítása, átadása és életre váltása az Egyházban, amelynek teljes folytonosságban kell állnia az apostoloktól kezdve napjainkig tartó hagyományfolyamattal, amelynek éltető elve a Szentlélek működése. Efölött őrködni a Tanítóhivatal feladata.

Így tehát az élő hagyománynak az alábbi jellemzőit ragadhatjuk meg:

a) átadja az Isten-i Kinyilatkoztatást, de nem azonos azzal,

b) nem egyszerű megőrzést (konzerválást), hanem valódi és cselekvő relecture-t jelent,

c) belehelyezi a keresztény üzenetet a jelenkor valóságába úgy, hogy ezzel nem sebzi meg az apostolok óta fennálló hagyományfolytonosságot; úgy is mondhatnánk, hogy „lefordítja” az apostoli hitet napjaink emberének a nyelvére.

3) Mi a hasznunk az élő hagyományból?

Talán pimasznak tűnik ez a kérdés, mindazonáltal beszéljünk nyíltan: a hit célja az üdvösség, s az ember életében mindennek annyiban van értelme, amennyiben az üdvösség felé segíti őt.¹⁷ Nem sokat érne gondolatfüzérünk az élő hagyományról, ha nem tudnánk megmondani, mennyiben jelentőségteljes ez a kérdés napjaink egyháza számára.

Úgy véljük, attól válik elsődleges fontosságúvá mindez, hogy megvilágítja saját identitásunkhoz, önnön forrásainkhoz való viszonyunkat. Rotterdami Erasmus felhívása óta – „ad fontes!” – a kereszténység újabb és újabb módszereket dolgoz ki a „forráshűség” megőrzésére, az önazonosság meghatározására. Ezek a módszerek (legyen szó a sola Scripturáról vagy éppenséggel a katolikus tradicionalizmusról) mindannyiszor lezártnak tételezik ezt a bizonyos fons-t – holott a forrás elsődleges jellemzője az, hogy ontja magából a vizet; a vizet, amely aztán tovafutva patakká és folyammá lesz. Ami lezárt, az nem a forrás, hanem kút – a kút vize azonban (éppen zártsága okán) nyári hőségben könnyen ihatatlanná válik, megposhad. Ekkor már nem jelent sokat, milyen cizellált és gazdag a felépítmény (káva, tető, kerék), amely a kutat magát őrzi. Egy dolog számít: nem ad iható és egészséges vizet.

Amennyiben meg akarjuk érteni a hagyomány fontosságát jelen életünkben, mostani valónk számára, akkor csakis forrásszerepében szemlélhetjük azt, nem feledve, hogy – újból élve a Szentírás–Szenthagyomány-analógiával – a végső cél nem a puszta szó szerinti értelem (sensus litteralis) feltárása, hanem a teljes értelem (sensus plenior) feltárása és megragadása, amely értelem mindig egyszersmind szentlelkes is (sensus pneumaticus). Nem véletlenül figyelmeztet Szent Pál: „Ő tett arra alkalmassá, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a léleké. Hiszen a betű öl, a lélek pedig éltet.” (2Kor 3,6) Ugyanígy a Hagyományt sem csupaszíthatjuk le „betűre”, vagyis rögzített, évszázados, katalogizálható és listázható formalizált tartalomra.

Rövid exkurzus ezen a ponton: a Hagyomány eme dinamikájával tisztában voltak az egyházatyák, az első keresztény millennium. A teológia, a liturgia, a szentírás-értelmezés organikusan fejlődő, sok szálon futó, mégis egy felé tartó összképet mutatott, még ha olykor vadhajtásokkal is. A második évezred azonban változást hozott – az organikus szemlélet háttérbe szorult, s apránként megdermedt a hagyományfolyamat. Gondoljunk a XIX–XX. századi neoskolasztikára: a teológia fejlődhetett a XII–XIII. századig, de onnantól tovább már nem! A mi feladatunk az akkor elért „tökély” őrzése és ismétlése. Azon azonban nem gondolkodnak el a neoskolasztikusok, hogy Aquinói Szent Tamás nagysága éppen rendszerének potenciáljában keresendő, amennyiben képes volt kora filozófiáját, kultúráját teológiai szintézisbe foglalni. Csakhogy XIX–XX. (és XXI.) századi követői épp az ellentettjét teszik annak, amit ő tett – miként erre R. Niebuhr fel is hívja a figyelmet¹⁸ –: korunk skolasztikusai nem a mai filozófia, kultúra keretében valósítják meg a nagy teológiai szintézist, hanem a XIII. századéban. Innentől kezdve ez már nem is szintézis, hiszen miként lehetne annak nevezni például az olyan erőlködést, amely a XIII. század monarchikus berendezkedéséből kiindulva gyárt napjainkban államelméletet¹⁹, vagy éppenséggel az érett középkor természettudományos ismeretein alapuló filozófiai megállapításokat kiáltja ki a philosophia perennis oszlopaivá²⁰? Mindez illúzió, önáltatás, menekülés a valóság elől. Nem szintézis, hanem a kereszténység puszta kultúrává süllyesztése – ráadásul célként egy évszázadokkal ezelőtti kultúrát megjelölve.²¹

Az élő hagyomány tehát az Egyház sajátos lételve, amelyet a Szentlélek vezérel, és óv meg a „kisiklás” veszélyeitől. Hitünk nem halott tárgy, lezárt valóság, amelynek szolgálói vagy rabszolgái lennénk. A Szentíráson és a Szenthagyományon keresztül állandó dialógus áll fenn Isten és az Egyház, Krisztus és az ő Jegyese között. A Szentlélek ebbe a dinamikába kapcsolja bele az én személyes életemet, amikor Krisztus testének tagjává tesz (Vö. 1Kor 12,13), így válok én is a magam életével az élő hagyomány hordozójává – nem urává, nem önkényes kihasználójává, hanem hűséges gondozójává és gondnokává (Vö. 1Kor 4,1), a tő erejéből gyümölcsöt érlelő szőlővesszővé (Vö. Jn 15,5).

Ezáltal megértem, hogy az én személyes hitem s az Egyház hite, Hagyománya között is élő kapcsolat áll fenn, amely egyszerre kettős arccal bír:

– egyfelől passzív abban az értelemben, hogy a Hagyományt mint áthagyományozottat el kell fogadnom, az egyházi közösség tagjaként ragaszkodnom kell hitbeli és erkölcsi elkötelező erejéhez, tudva, hogy annak tartalma nem az én szabad döntésemtől vagy vágyamtól, szándékomtól, hanem a kinyilatkoztató Isten akaratától függ;

– ugyanakkor aktív is abban az értelemben, hogy személyes keresztény létemmel én is hozzá tudok járulni az Egyház hagyományfolyamához, nem feledve, hogy miben áll mindannyiunk felelőssége: „A hívők tehát a legszorosabb egységben éljenek kortársaikkal, iparkodjanak megérteni gondolkodásmódjukat és érzésvilágukat, amint az a szellemi kultúrában megmutatkozik. Az új tudományok és tanok, valamint az új felfedezések által nyert ismereteket kapcsolják össze a keresztény erkölccsel és a keresztény hitigazságok tanításával, hogy a vallás gyakorlása és a komoly erkölcsi magatartás lépést tartson náluk a természettudományos tájékozottsággal és a szüntelenül haladó technikával. Így képesek lesznek mindent az egészséges keresztény érzékkel értékelni és értelmezni.”²²

Ennek tükrében így összegezhetjük, mit jelent az élő hagyomány itt és most-unk számára, „mi hasznunk van belőle”:

– rávilágít arra, hogy az apostolok által áthagyományozott hitet kötelességünk (épp azért, hogy hűségesek tudjunk maradni hozzá) a mai nyelven, mondhatni inkarnált és inkulturált, Waldenfels szavával kontextualizált módon meghirdetni úgy az összegyházi, mint a személyes tanúságtétel szintjén;

– megérteti velünk, hogy a Szentírás és a Szenthagyomány értelmezése nem merő „betűrégészet”, hanem az embert megérintő isteni Szó, a kinyilatkoztatott Ige helyes, méltó, Szentlélek által garantált jelenvalóvá tétele korunkban, amelynek célja, hogy napjaink emberei is eljussanak – életük konkrétságában – az Evangélium ismeretére;

– végezetül pedig emlékeztet arra a szabadságra, arra a méltóságra, amelyet hitünkben Istentől ajándékba kaptunk: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!” (Róm 8,14k.) 

^*  Ld. Távlatok 2008/4, 11 és 2009/2, 82.

¹ Ld. II. vatikáni zsinat, Dei verbum dogmatikus konstitúció (= DV), nr. 8.

² Vö. Seibel, W., Elvesztegettük a zsinatot?, in Mérleg XLIV. (2008/1–2), 78–88.

³ Vö. Eszt 9,23.26; 2Makk 6,6; 8,17; 13,14.

⁴ Vö. Mt 15,1–20 (kiemelten a 6. vers); Mk 7,1–23 (kiemelten a 8. vers). Részben ezt a vonalat követi még Szent Pál is a Gal 1,14-ben.

⁵ Ld. Kol 2,8; 2Tessz 2,15; 3,6.

⁶ Congar, Y., La tradition et les traditions, vol. I: Essai historique, Fayard, Paris 1960; vol II: Essai théologique, Fayard, Paris 1963.

⁷ Ennek fontosságát hangsúlyozza: Waldenfels, H., Kontextuelle Fundamentaltheologie, Schöningh, Paderborn–München–Wien–Zürich 2000³, 477.

⁸ Ld. STh, II–II, 65, 3, ad 2.

⁹ Vö. Pié-Ninot, S., La Teología Fundamental, “Dar razón de la esperanza” (1Pe 3,15) (Agape 7.), Secretariado Trinitario, Salamanca 2001⁴, 625.

¹⁰ Ld. J. Ratzinger kommentárját a Dei verbum 8. pontjához: LThK², Konzilsband II, 519k.

¹¹ „A Szent Hagyomány és a Szentírás tehát szorosan összefonódik és átjárja egymást ” – DV 9.

¹² „A feladat pedig, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott igéjét, kizárólag az Egyház eleven Tanítóhivatalára van bízva, mely tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja. Ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad.” – DV 10.

¹³ Vö. DV 12: „… a Szentírást ugyanazon Szentlélek segítségével kell olvasni és magyarázni, mint akinek sugalmazására készült”.

¹⁴ Ld. Ter 31,19; 32,32; MTörv 12,16.23–25; Kiv 23,19.

¹⁵ Ugyanígy említhetnénk párhuzamképpen a Korán és a Szunna kettősségét az iszlámban.

¹⁶ Ries, J., A hívő ember a zsidó, a keresztény és az iszlám vallásban, Typotex, Budapest 2006, 123.

¹⁷ Vö. Szent Ignác principium et fundamentumával a Lelkigyakorlatos könyvben (nr. 23).

¹⁸ Ld. Niebuhr, R., Christ and Culture, Harper Collins, San Francisco 2001 (az 1951-es kiadás jubileumi, bővített kiadása), 138k.

¹⁹ Megemlítve, hogy az adott történelmi kor jelentős változásokat hozott az európai monarchiák életében, felépítésében, s államelméleti megfontolásaival Tamás akkor valóban modern és haladó volt.

²⁰ Napjaink tudományos kutatásai az agysebészet, neurológia terén például egyre erőteljesebben kiáltanak a lélek fogalmának filozófiai megerősítése után, egyfajta új alapozást keresve. A kérdés kapcsán érdekes beszámolót nyújt: Gánóczy S.: Mi az ember? Határkérdések az agykutatás, a teológia és a filozófia között, in Pannonhalmi Szemle 13 (2005/2), 74–87.

²¹ Ugyanezen kérdések felvethetők pl. a liturgicizmus (miért pont a XVI. század a liturgikus fejlődés non plus ultra pontja?), vagy számos hasonló kurrens katolikus „hagyománytisztelő” álláspont kapcsán.

²² II. vatikáni zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, nr. 62. 

megjelent: Távlatok, 2010/1. (http://www.tavlatok.hu/87/tavlatok87.htm)

Minden kezdet...

   Már jó néhány éve vagyok szeminarista, de még sosem jutott eszembe, hogy blogoljak. Az igazat megvallva most sem itt lyukadtam volna ki, ha kicsit többet konyítanék az informatikához és tudnám, hogy hogy kell egy "faintos" fórumot létrehozni... De minthogy rendszeres olvasója vagyok a jezsuita bloggerek oldalának (jezsuita.blog.hu), így nem kellett sokáig törnöm a fejem: no valami ilyesmi biz' jó lenne. Ez persze nem azt jelenti, hogy most egy pszeudo-oldalt indítunk, hanem inkább csak úgy, csapjunk bele... ahogy a nagyok csinálják. : )

   Ahogy a Facebookon is írtuk, többen gondolkodtunk már rajta, hogy talán jó lenne néha bizonyos témákban meghallgatni mások véleményét is – nem "csak" azokét, akikkel egy szemináriumban élünk, mindennap egymást kerülgetjük, hanem olyanokkal is, akik lehet a világ másik végén formálódnak pappá. Az személyes tapasztalatunk, hogy sok mindenről nem merünk beszélni, mert ugyan ki mit gondol majd rólunk a Házban, netán a gondosan felépített image-ünk is kárt szenvedhet. Nos itt nem az lenne az elsődleges, hogy ki kicsoda, hanem hogy miként segítheti a másikat értelmes véleményével vagy hozzászólásával. Hálátlanul hálás ez a műfaja a beszélgetésnek, mert a fórumon bizony itt-ott nagyon őszinte és egyenes kritikákat is kaphatunk. Ez bizony benne van a pakliban. Ezzel együtt viszont lehet eljutunk oda, hogy már nem csak azt halljuk, hogy mennyire királyak vagyunk – ahogy azt talán  mi is gondoljuk –, hanem éppen az ellenkezőjét is. Fontos, hogy az őszinteséget mindig szem előtt tartsuk, de ne legyünk bántók. Valahogy csak működnie kell ennek a "szeretet és odafigyelés dolognak", annyit tanultunk már róla, "hátha" működik : )))

   Természetesen felmerül néhány kérdés, amit nálam okosabbak meg fognak valószínűleg válaszolni, ilyen például, hogy egészséges-e, ha nyilvános a blog és bárki hozzáférhet (olvashatja) vagy lehet-e egyáltalán ezt korlátozni, satöbbi, satöbbi... ebben a tájékozottabb kommentelők örülnénk, ha segítségünkre lennének.

   Tartalmas eszme–cserét kívánunk mindenkinek!