2011. április 9., szombat

Liberáltradicionalisták és progresszív konzervatívok kora

   A "liberáltradicionalisták és progresszív konzervatívok" megfogalmazás elsőre bevallom meglepett. Erre éppenséggel nem számítottam, de úgy voltam vele: hagyom magam meglepni... Nem túlzok, ha azt mondom, hogy nagyon megéri elolvasni Török Csaba atya tanulmányát, s a meglepetés sem váratott soká magára. 
   Ímhol az első témánk az Egyház hagyományáról, annak "életben tartásáról" és értelmezésének buktatóiról.



AZ ÉLŐ HAGYOMÁNY
   
   Napjainkban a katolikus közélet vitáinak homlokterébe került a hagyomány gondolata, fogalma. Kiterjedt eszmecserék folynak a liturgikus hagyománytól kezdve a teológiai konzervativizmuson át egészen az ősmagyar hagyományok keresztény alkalmazásáig arról, hogy mindaz, amit örökségként, kvázi letéteményként kaptunk az előttünk járó generációktól, miként lehet (sőt egyes esetekben: kell) megélnünk emberi létezésünk konkrét itt és most-jában. Mindeközben azt láthatjuk, hogy az álláspontok végletesen megmerevednek, mintha egy keresztény szükségszerűen a hagyománytisztelők (tradicionalisták, konzervatívok, ortodoxok) vagy a hagyományelvetők (liberálisok, haladók, eretnekek) csoportjába tartozna.* Nem lehetséges – a kanti nagy gondolatkísérletre visszautalva – egy liberáltradicionalista vagy progresszív konzervatív álláspont? A túlhajtott ortodoxia nem válik maga is szükségszerűen eretnekké? XVI. Benedek pontifikátusa, a liturgiához való viszony előtérbe kerülése érzékelteti, hogy itt nem egy elvont kérdésről, hanem egyházi mindennapjainkról van szó. Annál is meglepőbb, hogy mennyire kevesen veszik ajkukra ebben a szövegkörnyezetben a zsinat csodálatos gondolatát: a „viva vox Evangelii1, az Evangélium élő hangja, szava az Egyházban, az élő és éltető hagyomány szemléletmódja választ adhatna az olykor állóháborúvá változó katolikus hadakozás megoldatlan (és a két nagy tábor hangadóinak stílusával és hozzáállásával egyszersmind meg is oldhatatlan) kérdéseire.



1) Egy személyes élmény
A Pápai Gergely Egyetemen szerezhettem meg licenciátusomat fundamentális teológiából egy olyan kivételes időszakban, amikor a zsinati és zsinat utáni teológusnemzedék utolsó nagy alakjai elbúcsúztak, s ezzel egy időben már feltünedeztek az új professzorgeneráció első képviselői. Volt szerencsém hallgatni J. Wicks SJ utolsó kurzusát, amely sajátos, zsinattörténeti perspektívában elemezte a Dei verbum dogmatikus konstitúció születését, s nyújtotta az első két fejezet alapos és mélyen szántó teológiai elemzését. A „hattyúdal” sok érdeklődőt vonzott az előadásokra, egy nagyelőadó telve volt fiatal hallgatókkal. A vizsga feltétele az volt, hogy mindannyiunknak rövid írásos dolgozatot kellett készíteni arról, hogy az élő hagyomány miként segíti a Szentírás értelmezését.
T-betűs vezetéknévvel a vizsgalista egyik utolsó helyén álltam, előttem már több mint százan túlestek a megmérettetésen. Beléptem a terembe, leültem, s vártam, hogy Wicks professzor – átolvasva írásomat – belekezdjen a kérdezésbe. Ehelyett valami egészen más következett. Az idős jezsuita megszólalt: „Maga megértette… Itt voltak a mexikóiak, az amerikaiak, az olaszok… ezek nem értenek semmit. Az egyik azt mondta nekem, hogy az élő hagyomány nem más, mint hogy vesszük Szent Ágoston homíliáit, elolvassuk, s aztán az alapján prédikálunk vasárnap a templomban. Ezek nem értettek meg semmit!” A vizsga tulajdonképpen elmaradt, beszélgetés kerekedett helyette. Baráti eszmecsere arról, hogy miként és miért nem érti a mai papok, teológusok zöme a zsinatot, miként facsarodnak ki a szavak, miként beszélünk félre a problémák mellett. Ekkor még nem is sejtettem, hogy nem sok idő, s immár elég sokan mondják ki fájó és szomorú verdiktjüket: eljátszottuk, engedtük és engedjük eljátszani, elvesztegetni a zsinatot.2
Mi történt velünk? Mi lelt minket? A benyomásom egyre inkább az, hogy félünk attól a döbbenetes szabadságtól, attól a megrendítő szabadságtól, amely Jézus Evangéliumából árad, amely a korabeli zsidó (és áttételesen minden külsődleges rendszerré silányult) vallásosság ellen szól, s lélekre-életre szólít. Félünk ettől, mert a szabadságot – megfelelő öntudat hiányában – ürességnek érzékeljük, mert a törvénykritikát – kellő belső tartás, krisztusképűség nélkül – liberális mételynek bélyegezzük. Ebből kifolyólag pedig örömmel szabjuk át az Egyháznak a Szentlélektől hordozott, élő és éltető Hagyományát biztonságot adó rendszerré, intézménnyé, előírássá.



2) Hogy értsük a szavakat…
Meggyőződésem, hogy a II. vatikáni zsinat – bár nem definiált dogmát, nem hozott kánonokat, nem átkozott ki – rendelkezik egy nagyon komoly és mély teológiával. Nem egyes mondatokban, nem egyes törvényekben került ez megfogalmazásra, hanem a látásmódban, a viszonyulás, a hangnem, a magatartás megváltozásában, amelyet a dokumentumokon túl a zsinat mint esemény, a zsinat mint történés közvetít. XXIII. János szeretetteljes nyitottsága vagy VI. Pál intellektuális finomsága és párbeszédkészsége különleges tanúságtételei ennek a „zsinati lelkületnek”.
Épp ezért – átfogalmazva a lutheri elvet: Concilium sui ipsius interpres – felvethetünk három kérdést, hogy megfontolt állásfoglalásra juthassunk el a bevezetőnkben felvázolt téma kapcsán:
  • 1. Mi a Hagyomány? 
  • 2. Mi az élő hagyomány?
  • 3. Melyek az élő hagyomány kritériumai?
 Az alábbiakban ezekre a kérdésekre keressük a választ, hogy levonhassuk majd végkövetkeztetésünket.

2.1 A Hagyomány
A hagyomány mint fogalom jelen van a keresztény teológiában már a kezdetektől fogva – sőt valójában szentírási kifejezés ez. Az Ószövetség rendjében is megtaláljuk a hagyományt, az áthagyományozást, amely hordozza a hitet, az erkölcsöt, azt a módot, ahogyan a Szövetség rendjét meg kell élni, s amelyért – miként ez a Makkabeusok második könyvéből kiderül – akár a halálra is késznek kell lenni.3 Az Újszövetség szókincse kettős. Amikor Jézus szájából hangzik fel a hagyomány szó, az egyfelől negatív, kritikus felhanggal szerepel, másfelől szembekerül – mint emberi alkotás – Isten őseredeti szándékával.4 Azonban az apostolok leveleiben már felbukkan egy újfajta megfogalmazás: a „tőlünk kapott hagyomány”, az apostoli áthagyományozás, amelyhez minden kereszténynek ragaszkodnia kell.5 Hogy a fogalom miként élt tovább és bontakozott ki, arról Y. Congar mai napig alapvető és megkerülhetetlen műve, a La tradition et les traditions számol be.6
A Dei verbum így definiálja a Hagyományt:
Az apostolok ezért, miközben átadták, amit maguk is kaptak, intették a híveket, hogy ragaszkodjanak azokhoz a hagyományokhoz, melyeket akár élő szóval, akár levél útján tanultak (vö. 2Tessz 2,15), és harcoljanak az egyszer már megkapott hitért (vö. Júd 3). Amit pedig az apostolok áthagyományoztak, tartalmazza mindazt, ami Isten népének szent életét és hitének gyarapodását szolgálja, s így az Egyház a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz.
Ebben a megfogalmazásban két szempont érdemel figyelmet:
1. A Hagyomány nem egy egyszer s mindenkorra lezárt tárgy, rendelkezik a nyitottság dimenziójával, amennyiben az Egyháznak nemcsak az a feladata, hogy őrizze az apostoli Hagyományt, hanem az is, hogy továbbadja – úgy is mondhatnánk, hogy az Egyház nem teremőrként őrzi a múzeumi tárgyat, hanem cselekvőként, ágensként hordozza azt (természetesen a Szentlélek asszisztenciája mellett).
2. A Hagyomány tartalma, tárgya nem egyszerűen valamilyen objektív tanítás vagy megfogalmazás, hanem „mindaz, ami ő maga, és mindaz, amit hisz”. Ebből az következik, hogy:
a) létezik egy belső és a dolog természetéből fakadó rend és kapocs az Egyházban a tanítás–élet–kultusz hármasságában (martüria–diakónia–liturgia),
b) a Hagyomány nem tárgy, amelyet az Egyház birtokol, nem csupaszítható le egy puszta „doktrinális objektumra”7.

2.2 Az élő hagyomány
A fenti megfontolások alapján elindulhatunk afelé, hogy megértsük, mit jelent az élő hagyomány kifejezés. S. Pié-Ninot – követve Aquinói Szent Tamás gondolatát8 – kifejti, hogy itt nem másról van szó, mint arról, hogy az élő hagyományként felfogott egyházi tanítás lehetővé teszi a Szentírás szavainak egészséges és helyes értelmezését, felismertetve bennük a kinyilatkoztatott igazságokat, amelyekre irányulva az ember el tud köteleződni a hitben – mindvégig a kegyelem által vezetve.9 Ilyen értelemben szól a DV 8 is a „hagyomány éltető jelenlétéről”, vagy egyszerűbb formában: az élő hagyományról, amelynek ugyanez a pont szép leírását adja:
E hagyomány által ismeri meg az Egyház a szent könyvek teljes kánonját, benne érti meg mélyebben és hatékonyabban a Szentírást; s így Isten, aki egykor szólt, szünet nélkül beszélget szeretett Fiának menyasszonyával, és a Szentlélek, aki által az Egyházban és az Egyház által a világban fölhangzik az evangélium élő szava, elvezeti a hívőket a teljes igazságra, és az Ő műve, hogy Krisztus igéje elevenen él bennük (vö. Kol 3,16).” [kiemelés tőlem]
2.3 Az élő hagyomány kritériológiája
Természetszerűleg felmerül a kérdés, hogy miként lehet megismerni ezt az élő hagyományt, hogyan lehet elkülöníteni azt az emberi megszokástól vagy gyakorlattól, amely adott esetben nemhogy a kinyilatkoztatott Igazságok felé irányít, hanem egyenesen eltávolít tőlük (ld. a krisztusi hagyománykritikát)? Másként megfogalmazva: melyek az élő hagyomány kritériumai, mi a kritériológiája?
A II. vatikáni zsinat ezen a ponton úgy válaszol, hogy a Szentírás–Szenthagyomány kettőse mellett megemlíti a Tanítóhivatal szerepét is. (Vö. DV 8–10.) Azonban a zsinat idején még ifjú teológus, J. Ratzinger kritikusan értékeli a zsinati szöveget, mivel – megfogalmazása szerint – ezzel együtt még mindig nem különül el egyértelműen és világosan a legitim és a hamis hagyomány.10
Úgy véljük, hogy segítségünkre lehet H. Waldenfels megfontolása, amellyel elkülöníti az aktív (élő) és a passzív hagyományt
Az ún. passzív hagyomány hitelessége, legitimitása világosan megállapítható egyfelől a Szentíráshoz való viszonyából11, másfelől a Tanítóhivatal szolgálata révén12. Az élő hagyománynak szükségszerű és végső kritériuma a passzív hagyomány.
Bizonnyal nem erőltetett tehát, ha a Hagyomány(értelmezés) terén hasonló módon gondolkodunk, mint a Szentírás kapcsán – ugyanabban a Lélekben kell olvasni, amelynek sugalmazására íródott; ugyanabban a Lélekben kell megvalósítani, megélni, amely által áthagyományozódott Krisztusról az apostolokra, az apostoloktól minden idők Egyházára13. Nem hallgathatunk arról, hogy mély és elgondolkodtató párhuzam áll fenn a katolikus hagyományelv és a zsidó Tóra-felfogás között. A zsidó teológia ugyanis az írott Tóra (Mózes öt könyve) mellett tud a szóbeli Tóráról, amely azon szabályoknak, törvényeknek és rendelkezéseknek az összege, amelyeket Mózes a hegyen magától Istentől kapott, de nem kerül rögzítésre az írott Törvényben. Példaként említhetjük az állatok kóser levágásának kérdését: bár a Tóra írott szövege rendelkezik az étkezési tisztaságról, különválasztva a tiszta és tisztátalan állatokat (Lev 11 és MTörv 14), sőt még az elkészítés módját is érintve14, ám sehol nem adja a sehita rituális vágás pontos leírását – ezt a szóbeli Tóra rögzíti, amelynek éppúgy kialakult a magyarázati hagyománya, mint az írott Tórának.15Az Izrael iránt tanúsított különleges szeretet abban nyilvánult meg, hogy Izrael speciális Tórát kapott, amely a Szentírásból (írott Tóra) és a hagyományból (szóbeli Tóra) áll össze. Különösen a szóbeli Tóra, melynek szerepét más népek kevéssé ismerik és nem tudják elsajátítani, biztosítja a Tóra különlegességét és egyetemes érvényének megőrzését.16 Ez az elgondolás teljességgel párhuzamba állítható a waldenfelsi passzív hagyomány fogalmával, amelyről így kijelenthetjük, hogy teljességgel összhangban áll a kinyilatkoztatás ószövetségi egészével.
Azonban ki kell mondanunk a keresztény „de” szavát is. Ugyanis a végletesen rögzülő, intézményesülő, kikristályosodó passzív hagyomány szükségképpen váltja ki az evangéliumi kritikát. „Amiről itt szó van, azt úgy lehetne megfogalmazni, mint »a szóbeli Tóra farizeusi dogmája«, melyet minden bizonnyal már a második Templom lerombolása előtt megfogalmaztak és ismertek.” (Uo.) Minden bizonnyal, hisz épp ezzel megy szembe Jézus kemény evangéliumi kritikája. Ami a keresztény proprium és többlet ehhez az elgondoláshoz képest, az éppen az élő hagyomány gondolata, amelynek mindvégig a passzív hagyomány (vö. szóbeli Tóra) marad a kritériuma (a Szentírással egyetemben, vö. írott Tóra), ám nem megkötve, megölve, megkövesítve, hanem egy a Szentlélek asszisztenciája által garantált élő, nyitott és elevenítő módon. Ezáltal a keresztény hívő – szemben a hívő zsidóval – nem egyszerűen szolgája ennek a hagyománynak, de hordozója is; az Egyház feladata pedig nem pusztán a passzív hagyomány őrzése, hanem az aktív, élő hagyomány tanúságtétele.
Ennek fényében így fogalmazhatnánk meg, miben is áll az Egyház élő hagyománya: nem más ez, mint a (Szentírás és) Szenthagyomány aktuális értelmezése, tanítása, átadása és életre váltása az Egyházban, amelynek teljes folytonosságban kell állnia az apostoloktól kezdve napjainkig tartó hagyományfolyamattal, amelynek éltető elve a Szentlélek működése. Efölött őrködni a Tanítóhivatal feladata.
Így tehát az élő hagyománynak az alábbi jellemzőit ragadhatjuk meg:
a) átadja az Isten-i Kinyilatkoztatást, de nem azonos azzal,
b) nem egyszerű megőrzést (konzerválást), hanem valódi és cselekvő relecture-t jelent,
c) belehelyezi a keresztény üzenetet a jelenkor valóságába úgy, hogy ezzel nem sebzi meg az apostolok óta fennálló hagyományfolytonosságot; úgy is mondhatnánk, hogy „lefordítja” az apostoli hitet napjaink emberének a nyelvére.



3) Mi a hasznunk az élő hagyományból?
Talán pimasznak tűnik ez a kérdés, mindazonáltal beszéljünk nyíltan: a hit célja az üdvösség, s az ember életében mindennek annyiban van értelme, amennyiben az üdvösség felé segíti őt.17 Nem sokat érne gondolatfüzérünk az élő hagyományról, ha nem tudnánk megmondani, mennyiben jelentőségteljes ez a kérdés napjaink egyháza számára.
Úgy véljük, attól válik elsődleges fontosságúvá mindez, hogy megvilágítja saját identitásunkhoz, önnön forrásainkhoz való viszonyunkat. Rotterdami Erasmus felhívása óta – „ad fontes!” – a kereszténység újabb és újabb módszereket dolgoz ki a „forráshűség” megőrzésére, az önazonosság meghatározására. Ezek a módszerek (legyen szó a sola Scripturáról vagy éppenséggel a katolikus tradicionalizmusról) mindannyiszor lezártnak tételezik ezt a bizonyos fons-t – holott a forrás elsődleges jellemzője az, hogy ontja magából a vizet; a vizet, amely aztán tovafutva patakká és folyammá lesz. Ami lezárt, az nem a forrás, hanem kút – a kút vize azonban (éppen zártsága okán) nyári hőségben könnyen ihatatlanná válik, megposhad. Ekkor már nem jelent sokat, milyen cizellált és gazdag a felépítmény (káva, tető, kerék), amely a kutat magát őrzi. Egy dolog számít: nem ad iható és egészséges vizet.
Amennyiben meg akarjuk érteni a hagyomány fontosságát jelen életünkben, mostani valónk számára, akkor csakis forrásszerepében szemlélhetjük azt, nem feledve, hogy – újból élve a Szentírás–Szenthagyomány-analógiával – a végső cél nem a puszta szó szerinti értelem (sensus litteralis) feltárása, hanem a teljes értelem (sensus plenior) feltárása és megragadása, amely értelem mindig egyszersmind szentlelkes is (sensus pneumaticus). Nem véletlenül figyelmeztet Szent Pál: „Ő tett arra alkalmassá, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a léleké. Hiszen a betű öl, a lélek pedig éltet.” (2Kor 3,6) Ugyanígy a Hagyományt sem csupaszíthatjuk le „betűre”, vagyis rögzített, évszázados, katalogizálható és listázható formalizált tartalomra.
Rövid exkurzus ezen a ponton: a Hagyomány eme dinamikájával tisztában voltak az egyházatyák, az első keresztény millennium. A teológia, a liturgia, a szentírás-értelmezés organikusan fejlődő, sok szálon futó, mégis egy felé tartó összképet mutatott, még ha olykor vadhajtásokkal is. A második évezred azonban változást hozott – az organikus szemlélet háttérbe szorult, s apránként megdermedt a hagyományfolyamat. Gondoljunk a XIX–XX. századi neoskolasztikára: a teológia fejlődhetett a XII–XIII. századig, de onnantól tovább már nem! A mi feladatunk az akkor elért „tökély” őrzése és ismétlése. Azon azonban nem gondolkodnak el a neoskolasztikusok, hogy Aquinói Szent Tamás nagysága éppen rendszerének potenciáljában keresendő, amennyiben képes volt kora filozófiáját, kultúráját teológiai szintézisbe foglalni. Csakhogy XIX–XX. (és XXI.) századi követői épp az ellentettjét teszik annak, amit ő tett – miként erre R. Niebuhr fel is hívja a figyelmet18 –: korunk skolasztikusai nem a mai filozófia, kultúra keretében valósítják meg a nagy teológiai szintézist, hanem a XIII. századéban. Innentől kezdve ez már nem is szintézis, hiszen miként lehetne annak nevezni például az olyan erőlködést, amely a XIII. század monarchikus berendezkedéséből kiindulva gyárt napjainkban államelméletet19, vagy éppenséggel az érett középkor természettudományos ismeretein alapuló filozófiai megállapításokat kiáltja ki a philosophia perennis oszlopaivá20? Mindez illúzió, önáltatás, menekülés a valóság elől. Nem szintézis, hanem a kereszténység puszta kultúrává süllyesztése – ráadásul célként egy évszázadokkal ezelőtti kultúrát megjelölve.21
Az élő hagyomány tehát az Egyház sajátos lételve, amelyet a Szentlélek vezérel, és óv meg a „kisiklás” veszélyeitől. Hitünk nem halott tárgy, lezárt valóság, amelynek szolgálói vagy rabszolgái lennénk. A Szentíráson és a Szenthagyományon keresztül állandó dialógus áll fenn Isten és az Egyház, Krisztus és az ő Jegyese között. A Szentlélek ebbe a dinamikába kapcsolja bele az én személyes életemet, amikor Krisztus testének tagjává tesz (Vö. 1Kor 12,13), így válok én is a magam életével az élő hagyomány hordozójává – nem urává, nem önkényes kihasználójává, hanem hűséges gondozójává és gondnokává (Vö. 1Kor 4,1), a tő erejéből gyümölcsöt érlelő szőlővesszővé (Vö. Jn 15,5).
Ezáltal megértem, hogy az én személyes hitem s az Egyház hite, Hagyománya között is élő kapcsolat áll fenn, amely egyszerre kettős arccal bír:
egyfelől passzív abban az értelemben, hogy a Hagyományt mint áthagyományozottat el kell fogadnom, az egyházi közösség tagjaként ragaszkodnom kell hitbeli és erkölcsi elkötelező erejéhez, tudva, hogy annak tartalma nem az én szabad döntésemtől vagy vágyamtól, szándékomtól, hanem a kinyilatkoztató Isten akaratától függ;
ugyanakkor aktív is abban az értelemben, hogy személyes keresztény létemmel én is hozzá tudok járulni az Egyház hagyományfolyamához, nem feledve, hogy miben áll mindannyiunk felelőssége: „A hívők tehát a legszorosabb egységben éljenek kortársaikkal, iparkodjanak megérteni gondolkodásmódjukat és érzésvilágukat, amint az a szellemi kultúrában megmutatkozik. Az új tudományok és tanok, valamint az új felfedezések által nyert ismereteket kapcsolják össze a keresztény erkölccsel és a keresztény hitigazságok tanításával, hogy a vallás gyakorlása és a komoly erkölcsi magatartás lépést tartson náluk a természettudományos tájékozottsággal és a szüntelenül haladó technikával. Így képesek lesznek mindent az egészséges keresztény érzékkel értékelni és értelmezni.22
Ennek tükrében így összegezhetjük, mit jelent az élő hagyomány itt és most-unk számára, „mi hasznunk van belőle”:
rávilágít arra, hogy az apostolok által áthagyományozott hitet kötelességünk (épp azért, hogy hűségesek tudjunk maradni hozzá) a mai nyelven, mondhatni inkarnált és inkulturált, Waldenfels szavával kontextualizált módon meghirdetni úgy az összegyházi, mint a személyes tanúságtétel szintjén;
megérteti velünk, hogy a Szentírás és a Szenthagyomány értelmezése nem merő „betűrégészet”, hanem az embert megérintő isteni Szó, a kinyilatkoztatott Ige helyes, méltó, Szentlélek által garantált jelenvalóvá tétele korunkban, amelynek célja, hogy napjaink emberei is eljussanak – életük konkrétságában – az Evangélium ismeretére;
végezetül pedig emlékeztet arra a szabadságra, arra a méltóságra, amelyet hitünkben Istentől ajándékba kaptunk: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!” (Róm 8,14k.) 



*  Ld. Távlatok 2008/4, 11 és 2009/2, 82.
1 Ld. II. vatikáni zsinat, Dei verbum dogmatikus konstitúció (= DV), nr. 8.
2 Vö. Seibel, W., Elvesztegettük a zsinatot?, in Mérleg XLIV. (2008/1–2), 78–88.
3 Vö. Eszt 9,23.26; 2Makk 6,6; 8,17; 13,14.
4 Vö. Mt 15,1–20 (kiemelten a 6. vers); Mk 7,1–23 (kiemelten a 8. vers). Részben ezt a vonalat követi még Szent Pál is a Gal 1,14-ben.
5 Ld. Kol 2,8; 2Tessz 2,15; 3,6.
6 Congar, Y., La tradition et les traditions, vol. I: Essai historique, Fayard, Paris 1960; vol II: Essai théologique, Fayard, Paris 1963.
7 Ennek fontosságát hangsúlyozza: Waldenfels, H., Kontextuelle Fundamentaltheologie, Schöningh, Paderborn–München–Wien–Zürich 20003, 477.
8 Ld. STh, II–II, 65, 3, ad 2.
9 Vö. Pié-Ninot, S., La Teología Fundamental, “Dar razón de la esperanza” (1Pe 3,15) (Agape 7.), Secretariado Trinitario, Salamanca 20014, 625.
10 Ld. J. Ratzinger kommentárját a Dei verbum 8. pontjához: LThK2, Konzilsband II, 519k.
11A Szent Hagyomány és a Szentírás tehát szorosan összefonódik és átjárja egymást ” – DV 9.
12A feladat pedig, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott igéjét, kizárólag az Egyház eleven Tanítóhivatalára van bízva, mely tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja. Ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad.” – DV 10.
13 Vö. DV 12: „… a Szentírást ugyanazon Szentlélek segítségével kell olvasni és magyarázni, mint akinek sugalmazására készült”.
14 Ld. Ter 31,19; 32,32; MTörv 12,16.23–25; Kiv 23,19.
15 Ugyanígy említhetnénk párhuzamképpen a Korán és a Szunna kettősségét az iszlámban.
16 Ries, J., A hívő ember a zsidó, a keresztény és az iszlám vallásban, Typotex, Budapest 2006, 123.
17 Vö. Szent Ignác principium et fundamentumával a Lelkigyakorlatos könyvben (nr. 23).
18 Ld. Niebuhr, R., Christ and Culture, Harper Collins, San Francisco 2001 (az 1951-es kiadás jubileumi, bővített kiadása), 138k.
19 Megemlítve, hogy az adott történelmi kor jelentős változásokat hozott az európai monarchiák életében, felépítésében, s államelméleti megfontolásaival Tamás akkor valóban modern és haladó volt.
20 Napjaink tudományos kutatásai az agysebészet, neurológia terén például egyre erőteljesebben kiáltanak a lélek fogalmának filozófiai megerősítése után, egyfajta új alapozást keresve. A kérdés kapcsán érdekes beszámolót nyújt: Gánóczy S.: Mi az ember? Határkérdések az agykutatás, a teológia és a filozófia között, in Pannonhalmi Szemle 13 (2005/2), 74–87.
21 Ugyanezen kérdések felvethetők pl. a liturgicizmus (miért pont a XVI. század a liturgikus fejlődés non plus ultra pontja?), vagy számos hasonló kurrens katolikus „hagyománytisztelő” álláspont kapcsán.
22 II. vatikáni zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, nr. 62. 
megjelent: Távlatok, 2010/1. (http://www.tavlatok.hu/87/tavlatok87.htm)

2011. április 6., szerda

Minden kezdet...

   Már jó néhány éve vagyok szeminarista, de még sosem jutott eszembe, hogy blogoljak. Az igazat megvallva most sem itt lyukadtam volna ki, ha kicsit többet konyítanék az informatikához és tudnám, hogy hogy kell egy "faintos" fórumot létrehozni... De minthogy rendszeres olvasója vagyok a jezsuita bloggerek oldalának (jezsuita.blog.hu), így nem kellett sokáig törnöm a fejem: no valami ilyesmi biz' jó lenne. Ez persze nem azt jelenti, hogy most egy pszeudo-oldalt indítunk, hanem inkább csak úgy, csapjunk bele... ahogy a nagyok csinálják. : )
   Ahogy a Facebookon is írtuk, többen gondolkodtunk már rajta, hogy talán jó lenne néha bizonyos témákban meghallgatni mások véleményét is – nem "csak" azokét, akikkel egy szemináriumban élünk, mindennap egymást kerülgetjük, hanem olyanokkal is, akik lehet a világ másik végén formálódnak pappá. Az személyes tapasztalatunk, hogy sok mindenről nem merünk beszélni, mert ugyan ki mit gondol majd rólunk a Házban, netán a gondosan felépített image-ünk is kárt szenvedhet. Nos itt nem az lenne az elsődleges, hogy ki kicsoda, hanem hogy miként segítheti a másikat értelmes véleményével vagy hozzászólásával. Hálátlanul hálás ez a műfaja a beszélgetésnek, mert a fórumon bizony itt-ott nagyon őszinte és egyenes kritikákat is kaphatunk. Ez bizony benne van a pakliban. Ezzel együtt viszont lehet eljutunk oda, hogy már nem csak azt halljuk, hogy mennyire királyak vagyunk – ahogy azt talán  mi is gondoljuk –, hanem éppen az ellenkezőjét is. Fontos, hogy az őszinteséget mindig szem előtt tartsuk, de ne legyünk bántók. Valahogy csak működnie kell ennek a "szeretet és odafigyelés dolognak", annyit tanultunk már róla, "hátha" működik : )))
   Természetesen felmerül néhány kérdés, amit nálam okosabbak meg fognak valószínűleg válaszolni, ilyen például, hogy egészséges-e, ha nyilvános a blog és bárki hozzáférhet (olvashatja) vagy lehet-e egyáltalán ezt korlátozni, satöbbi, satöbbi... ebben a tájékozottabb kommentelők örülnénk, ha segítségünkre lennének.

   Tartalmas eszme–cserét kívánunk mindenkinek!