A mélyből fakadó lelkiség

   Anselm Grün könyvének néhány sora a modern lelkiség észrevehetetlen buktatóira mutat rá. Könyvének címe: A mennyország benned kezdődik.

Anselm Grün, OSB

     «A lelkiség, amelyet az újkor moralizáló teológiája közvetít számunkra, "magasból" indul ki. Magasztos ideálokat állít elénk, amelyeket el kell érnünk. Ilyen eszmény például az önzetlenség, az önuralom, az állandó kedvesség, az önzetlen szeretet, a haragnélküliség és a szexulitás legyőzése. Az ilyesfajta emelkedettségből kiinduló lelkiségnek bizonyára megvan a maga jelentősége a fiatalok számára, mert kihívást állít eléjük, és próbára teszi erejüket. Arra serkenti őket, hogy nőjenek túl önmagukon, és tűzzenek ki célokat maguk elé. Ám gyakran arra is indít minket, hogy átlépjünk saját valóságunkon. Olyannyira azonosulunk eszményeinkkel, hogy elnyomjuk saját gyengeségeinket és határainkat, mert nem felelnek meg ennek az eszménynek. Ez meghasonláshoz vezet. A meghasonlás azonban beteggé tesz. Gyakran az eszmény és valóság közötti ellentmondásban nyilvánul meg. Mivel nem tudjuk elismerni, hogy nem felelünk meg az eszménynek, tehetetlenségünket kivetítjük a többiekre, és így keménnyé válunk mások irányába. [...] A sivatagi atyák "mélyből" fakadó lelkiséget tanítanak nekünk. Megmutatják, hogy önmagunknál és szenvedélyeinknél kell kezdenünk. Az út Istenhez a sivatagi atyáknál mindig önmagunk megismerésén át vezet. Euagriosz Pontikosz ezt így fogalmazta meg: "Ha meg akarod ismerni Istent, ismerd meg előbb saját magad!" – Önismeret nélkül mindig az a veszély fenyeget bennünket, hogy Istenről alkotott gondolataink puszta kivetítések. Vannak olyan hívők, akik saját valóságuk elől menekülnek a vallásosságban. Ők nem megváltozni imáik és jámborságuk lévén, hanem arra használják vallásosságukat, hogy mások fölé helyezzék magukat, s megerősödjenek tévedhetetlenségükben.

     A sivatagi atyáknál a vallásosság egészen más formájával találkozunk. Ott elsősorban az őszinteség és a valódiság számít. [...] Antal abbától a következő mondás maradt fenn: "Ha azt látod, hogy egy fiatal szerzetes saját akaratával törekszik a mennybe, ragadd meg erősen lábait, és húzd le, mert semmi haszna nem származik belőle." Nem tesz jót a fiataloknak, ha túl korán meditálnak, és túl korán meditálnak, és túl korán járják a misztika útját. Először saját valóságukkal kell szembenézni. Meg kell vizsgálniuk szenvedélyeiket és harcolniuk kell velük. Csak azután léphetnek a belső útra, csak azután léphetnek a belső útra, csak azután köthetik szívüket teljes egészében Istenhez. Ma sokan vannak, akiet túl korán megigéznek a lelki utak, anélkül, hogy előtte végigjárták volna az önismeret és a saját árnyoldalakkal való találkozás fáradságos útját. A szerzetesek óvnak minket az eget ostromló lelkiségtől. Könnyen úgy járhatunk, mint Ikarusz, aki viaszból készített szárnyakat, és aztán lezuhant, amikor túl közel ért a Naphoz. A szárnyak, amelyeket azelőtt készítünk magunknak, mielőtt szembesülnénk saját valóságunkkal, csak viaszból vannak. Nem hordoznak bennünket. [...] 

Szent Benedek ezt a "mélységből" fakadó lelkiséget írta le az alázatról, a humilitasról szóló fejezetben.  [...] Azáltal, hogy leszállunk földi valónkba (humus-humilitas), érintkezésbe kerülünk az éggel és Istennel.Azáltal, hogy le merünk szállni saját szenvedélyeinkbe, azok felvezetnek bennünket Istenhez. [...] Az eget ostromló csak saját Istenről alkotott képeivel, saját kivetítéseivel találkozik. [...] Csak az az alázatos, aki kész elfogadni humusát, földi valóját, emberségét és árnyoldalait, fogja megtapasztalni az igaz Istent. [...] Szünklétiké amma mondta: "Ahogy lehetetlen szögek nélkül hajót építeni, úgy nem lehet egy ember alázat nélkül boldog."

[...] A "magasból" kiinduló lelkiség például úgy reagál a haragra, amely bennem keletkezik, hogy elnyomja vagy elfolytja: "A harag nem megengedett. Keresztényként mindig kedvesnek és kiegyensúlyozottnak kell lennem. Uralkodnom kell haragomon." A "mélyből" jövő lelkiség azt jelenti, hogy megkérdezem haragomat, mit akar nekem mondani benne Isten. [...] Haragom talán megmutatja, hogy túl sok hatalmat adtam másoknak önmagam felett. Akkor a harag lenne az az erő, amely megszabadít mások hatalmától, hogy nyitottá váljak Isten számára. [...] Ott, ahol a legnagyobb problémám rejlik, ott rejtőzik a legnagyobb kincsem is. Ott valami élővé szeretne válni, valami ki szeretne virágozni.»

GRÜN, A., A mennyország benned kezdődik. Az atyák bölcsességének időszerűsége, JEL  Könyvkiadó, Budapest 2009, 23-36.

A világi papság és az oblátusság

     Most kaptam, hogy tegyem közzé. Íme! A honlap alján szereplő mail címre szabad küldeni mindenkinek írásokat, amiket megosztanátok.

     A következő cikknek a tartalma már nagyon régen foglalkoztat engem. Amikor barátom elküldte nekem ezt a kis szöveget, az újból „felkavart“. A Szentírásnak már az első lapjain olvashatunk az ember társas voltáról, ma pedig nagyon sokan a papi cölibátus intézményét teszik felelőssé a papi hivatások számának apadásáért. Én ezt nem így látom! Szerintem ezt a problémát lehet más szemszögből is megközelíteni. Érzem azt, hogy az ember számára nagyon fontos, hogy maga mögött tudjon embereket, akikkel szűkebb családot alkot. Lehet-e a papi hivatás megélésében egy ilyen közösség az oblátusok társasága, melynek papok is tagjai, oda visszahúzódhatnak, hogy erőt merítsen egy szerzetesrend szellemiségéből a mindennapi „lelkipásztorkodás“, „vezetés“ „segítségnyújtás“ ellátásához? Az oblátusok közösségének milyen pozitív hatásai vannak a papok munkálkodására? Nyitott kérdés. Talán ez az intézmény betölthetne egy ún. híd-funkciót is a sokszor egymástól eltávolodottnak tűnő szerzetesek és világi papok között, hogy újra a partikuláris gondolkodást félretéve megértsük Jézus szavait: „hogy egyek legyenek“!

Az oblátusság a „világi papok” részére is nyitva áll. Egy konferenciát is rendeztek erről a témáról 1953. augusztus 25–27 között a niederaltachi monostorban, amelynek címe: „Világi papok mint oblátusok” volt. A konferencia célja a bencés oblátusi életforma elmélyítése, illetve annak a kérdésnek akart utánajárni, amellyel mindig konfrontálódunk: vajon lehetséges-e Krisztus teljes követése a világi keretek között? Erre a kérdésre az a válasz adható, hogy igen, de csak akkor, ha világi életük saját értékkel telítődik, csak így érezhetik magukat az oblátusok Szent Benedek igazi gyermekeiként. A követés kérdése így az elhivatottság kérdése lesz.

      A „Világi papok mint oblátusok” konferencián Richard Egenter tartott előadást. Célja az volt, hogy bemutassa, „milyen jelentősen befolyásolja az obláció a világi papság életét”. Előadásában Aquinói Szent Tamás gondolatait követi a papi hivatás bemutatásában. A pap a püspök munkatársa, ezért az ő életformáját a püspöki ideálkép, és nem a szerzetesei életforma határozza meg. A papi hivatás alapjait a szerzetesitől eltérően nem a fogadalmak által szabadon választott életideálban találjuk meg, hanem az egyház szolgálatának feladatában. A világi papság életében jelentős helyet foglal el a nagyvonalú felebarát szeretet, amely egy átlagon felüli istenszeretetből táplálkozik.

Azok a papok, akik az oblátusi elköteleződést választják, a monasztikus élet mércéjét is magukra veszik. A szerzetesi engedelmesség példája vezesse az oblátusokat (nem csak az oblátuspapokat) saját engedelmességük elmélyítéséhez és megerősítéséhez. A tisztaság figyelmezteti a világi papot, hogy hű maradjon a cölibátus eszményéhez, ami az ő esetükben nélkülözi a szerzetesek közösségi életét. A szegénység a papságot az egyszerűségre figyelmezteti, a feladatuk ellátásához szükséges anyagi javaknak azonban rendelkezésre kell állniuk, mint pl. egy lakásnak, amelyben az ő tanácsát kereső emberek jól érzik magukat. A stabilitás megtartja a papságot azon a helyen, ahová helyezték: gyökeret kell vernie az adott helyen a lelkipásztorkodás szolgálatában. A conversatio morum, a szerzetesi életalakítás, az állandó megtérés ígérete kihívás önmaga állandó nevelésére. Richard Egenternek az apátról alkotott képe a lelkipásztorkodásban hatásos lehet az oblátuspapok számára, például az atyai szerep felvállalásában. További fontos tényező az oblátuspapság számára a monostorhoz való kötődés, ahol az oblátuspap megtalálja a lehetőséget az élő, személyes találkozásokra. Richard Egenter szerint az obláció értelme a papi feladatok ellátásához nélkülözhetetlen nagyobb érettségben, nagyobb szabadságban és a nagyobb szeretetben rejtőzik.