Az egyház
története során számtalanszor bebizonyosodott már, hogy a jól
ismert kijelentésnek, miszerint az Egyház szüntelen reformokra
szorul, igen is meg van a létjogosultsága. A trienti zsinat kapcsán
a „fej és a részek“ megújítása állt a középpontban, a II.
Vatikáni Zsinattal később már a teológiai gondolkodás revideálását
állította a középpontban. Az Egyház és a világ kapcsolatáról szóló
zsinati tanítás szilárd viszonyítási pontnak bizonyult boldog
II. János Pál számára, aki egyszeriben csak „becsempészte“ a
köztudatba az új evangelizáció fogalmát.
Akkor még nem sokan tudták pontosan, mit is ért a pápa ez alatt a
kifejezés alatt, de egy dolog azonnal érthető volt: egy elfeledett küldetésről beszél nagy vehemenciával és komolyan is veszi annak
minden szavát. A teológusok ismét pompás témát meríthettek a
Szentatya enciklikájából, ebből végre újfent értekezések
végeérhetetlen sora kerekedhetett ki. Kutatható persze
antroplógiai, liturgikus, missziológiai és ekkleziológiai
szempontból, felveti továbbá az Egyház és világ, lelkiség
„kontra“ struktúra és még számos fontosabbnál fontosabb tényező kérdését.
A megvalósítás, pontosabban a mozgolódás nem is váratott sokat
magára: mára Rino Fisichella érsek vezetésével már külön pápai tanács is létezik, melynek
feladata, hogy ezt „új evangélizáció“ kifejezését a
fogalmak világából a tettek mezejére vezesse át. (A napokban éppen ez a konzílium tanácskozott Rómában.)
De
hogy miért is vetem fel ezúttal ezt a témát? Az utóbbi időben
egyre többet hallom ezt a varázsszót úton, útfélen; legintenzívebben mégis az elektronikus sajtóban és az
egyetemen, falai között, ahol már nem csak szóróanyagokon, de szuperkurzusok és
különelőadások formájában is próbálják velünk megértetni,
hogy „mire is megy ki a játék“. Már nagyon felcsigázták a
fantáziám, és az igazat megvallva kedvet is kaptam hozzá..., hogy
elgondolkodjam a megfogalmazás létjogosultságáról, talán még hasznáról
is, de legfőkébb megvalósításának módjáról. S itt el is
akadtam.
Arra lettem figyelmes, hogy az „új evangelizációhoz“
fűződő érzéseim erős kettősséggel bírnak. Egy részről
érzem szükségességét, s valamiképpen az eddig megszerzett teológia tudást is mozgásba hozza, s annak egy bizonyos dinamikát ad, másrészt pedig
felmerül bennem a kérdés: mit is tudunk magunkévá tenni ebből az
egészből, hol a talaja kis országunkban az effajta diskurzusnak?
Kérdések sora zúdul ránk: Miért van az, hogy a hagyományosan legkeresztényebbnek
tekintett országok válnak leginkább istentagadóbbá és legközömbösebbé?
Mit üzen ez nekünk, akik a papságra készülünk? Akár hányszor
szóba került ez a téma a baráti társaságomban, előbb-utóbb a
strukturális, szervezeti kérdéseknél horgonyozunk le. Nyilván ez
a téma is megérne egy misét, de most nem erről beszélünk. Valóban itt van a kutya elásva? Csak belegondoltam, miként cseng
ez az immáron 25 éves fogalom egy falun edződött plébános
fülében, és milyen visszhangra talál abban a „egyházi
közösségben“, ahol már csak megszokásból és nosztalgiából
vesznek részt bizonyos jámborsági formákon. Abban az
egyházközségben, melyben már egymás előtt is olcsóvá tettünk
bizonyos szavakat, mint például odafigyelés és tolerancia, ott
mit érünk teológiánkkal, értekezéseinkkel és
konferenciáinkkal. Hol találkozik a témában képzett teológus és
a valóság? Mi a „hit válságának“ nevezett jelenség
ellenszere?
Az evangelizáció nem egy új keletű
dolog, már van vagy 2000 éves, az "új" jelző csak annak aktualizálását
jelenti (megjegyzendő, főként "vallásos, katolikus" körben). Ennek megvalósításához nem kellünk véletlenül mi is? Nem arról
szól a dolog, hogy mindenki "bedobja" magát a maga módján, adott esetben
komolyan elgondolkodik ennek hogyanjáról?
Talán a felelethez közelebb segít Benedek pápa
fáradozása, aki a napokban a 2012-es, 2013-as évet a „Hit
éveként“ hirdette meg. Lehet, hogy végre a hit felőli
megközelítés megelőzi a strukturális átalakítást, vagy ez az
év is most csak arra lesz jó, hogy a protestánsok megmosolyognak
bennünket, mondván, "a katolikusok már megint kampányolnak,
de majd ez is leereszt". Reméljük nem!
Kíváncsi vagyok, ez más fejében is megfordult-e már ilyen intenzíven, vagy "csak én érek rá ennyire", hogy itt aggályoskodom? :)
________________________
U.i.:
egy két érdekesebb pont (csak sematikusan) a Redemptoris
Missio kezdetű enciklikából:
8. A mai
modern világ arra ösztönzi az embert, hogy csupán horizontális
létsíkon rendezkedjék be. […] Isten nélkül "új emberi
közösséget" akart felépíteni.
36. Isten
népében belső akadályok is ekifordulnak, amelyek még
fájdalmasabbak. Már elődöm, VI. Pál pápa rámutatott
mindenekelőtt a buzgósághiányára, amely azért is súlyos, mert
belülről fakad, és elernyedés, csalódottság, kényelemszeretet,
érdektelenség és főként az öröm és a remény hiánya
táplálja. Nagy akadályt jelentenek a missziós feladat számára a
korábbi és most is jelenlévő szakadások a keresztények között,
az elkereszténytelenedés a keresztény államokban, az apostoli
hivatások csökkenése, azoknak a hívőknek és közösségeknek a
botránkoztató magatartása, akik életükben nem a krisztusi példát
követik.
37.
Korunk embere inkább hisz a tanúknak, mint a tanítóknak, inkább
a tapasztalatnak, mint a tanoknak; jobban az életnek és a
tetteknek, mint az elméleteknek. A keresztény élet tanúsága a
misszionálás első és pótolhatatlan formája.
