„Új Evangelizáció"

     Az egyház története során számtalanszor bebizonyosodott már, hogy a jól ismert kijelentésnek, miszerint az Egyház szüntelen reformokra szorul, igen is meg van a létjogosultsága. A trienti zsinat kapcsán a „fej és a részek“ megújítása állt a középpontban, a II. Vatikáni Zsinattal később már a teológiai gondolkodás revideálását állította a középpontban. Az Egyház és a világ kapcsolatáról szóló zsinati tanítás szilárd viszonyítási pontnak bizonyult boldog II. János Pál számára, aki egyszeriben csak „becsempészte“ a köztudatba az új evangelizáció fogalmát. Akkor még nem sokan tudták pontosan, mit is ért a pápa ez alatt a kifejezés alatt, de egy dolog azonnal érthető volt: egy elfeledett küldetésről beszél nagy vehemenciával és komolyan is veszi annak minden szavát. A teológusok ismét pompás témát meríthettek a Szentatya enciklikájából, ebből végre újfent értekezések végeérhetetlen sora kerekedhetett ki. Kutatható persze antroplógiai, liturgikus, missziológiai és ekkleziológiai szempontból, felveti továbbá az Egyház és világ, lelkiség „kontra“ struktúra és még számos fontosabbnál fontosabb tényező kérdését. A megvalósítás, pontosabban a mozgolódás nem is váratott sokat magára: mára Rino Fisichella érsek vezetésével már külön pápai tanács is létezik, melynek feladata, hogy ezt „új evangélizáció“ kifejezését a fogalmak világából a tettek mezejére vezesse át. (A napokban éppen ez a konzílium tanácskozott Rómában.)

     De hogy miért is vetem fel ezúttal ezt a témát? Az utóbbi időben egyre többet hallom ezt a varázsszót úton, útfélen; legintenzívebben mégis az elektronikus sajtóban és az egyetemen, falai között, ahol már nem csak szóróanyagokon, de szuperkurzusok és különelőadások formájában is próbálják velünk megértetni, hogy „mire is megy ki a játék“. Már nagyon felcsigázták a fantáziám, és az igazat megvallva kedvet is kaptam hozzá..., hogy elgondolkodjam a megfogalmazás létjogosultságáról, talán még hasznáról is, de legfőkébb megvalósításának módjáról. S itt el is akadtam. 

Arra lettem figyelmes, hogy az „új evangelizációhoz“ fűződő érzéseim erős kettősséggel bírnak. Egy részről érzem szükségességét, s valamiképpen az eddig megszerzett teológia tudást is mozgásba hozza, s annak egy bizonyos dinamikát ad, másrészt pedig felmerül bennem a kérdés: mit is tudunk magunkévá tenni ebből az egészből, hol a talaja kis országunkban az effajta diskurzusnak? 

Kérdések sora zúdul ránk: Miért van az, hogy a hagyományosan legkeresztényebbnek tekintett országok válnak leginkább istentagadóbbá és legközömbösebbé? Mit üzen ez nekünk, akik a papságra készülünk? Akár hányszor szóba került ez a téma a baráti társaságomban, előbb-utóbb a strukturális, szervezeti kérdéseknél horgonyozunk le. Nyilván ez a téma is megérne egy misét, de most nem erről beszélünk. Valóban itt van a kutya elásva? Csak belegondoltam, miként cseng ez az immáron 25 éves fogalom egy falun edződött plébános fülében, és milyen visszhangra talál abban a „egyházi közösségben“, ahol már csak megszokásból és nosztalgiából vesznek részt bizonyos jámborsági formákon. Abban az egyházközségben, melyben már egymás előtt is olcsóvá tettünk bizonyos szavakat, mint például odafigyelés és tolerancia, ott mit érünk teológiánkkal, értekezéseinkkel és konferenciáinkkal. Hol találkozik a témában képzett teológus és a valóság? Mi a „hit válságának“ nevezett jelenség ellenszere?  

Az evangelizáció nem egy új keletű dolog, már van vagy 2000 éves, az "új" jelző csak annak aktualizálását jelenti (megjegyzendő, főként "vallásos, katolikus" körben). Ennek megvalósításához nem kellünk véletlenül mi is? Nem arról szól a dolog, hogy mindenki "bedobja" magát a maga módján, adott esetben komolyan elgondolkodik ennek hogyanjáról? 

     

      Talán a felelethez közelebb segít Benedek pápa fáradozása, aki a napokban a 2012-es, 2013-as évet a „Hit éveként“ hirdette meg. Lehet, hogy végre a hit felőli megközelítés megelőzi a strukturális átalakítást, vagy ez az év is most csak arra lesz jó, hogy a protestánsok megmosolyognak bennünket, mondván, "a katolikusok már megint kampányolnak, de majd ez is leereszt". Reméljük nem!

Kíváncsi vagyok, ez más fejében is megfordult-e már ilyen intenzíven, vagy "csak én érek rá ennyire", hogy itt aggályoskodom? :)

________________________

U.i.: egy két érdekesebb pont (csak sematikusan) a Redemptoris Missio kezdetű enciklikából:

8. A mai modern világ arra ösztönzi az embert, hogy csupán horizontális létsíkon rendezkedjék be. […] Isten nélkül "új emberi közösséget" akart felépíteni.

36. Isten népében belső akadályok is ekifordulnak, amelyek még fájdalmasabbak. Már elődöm, VI. Pál pápa rámutatott mindenekelőtt a buzgósághiányára, amely azért is súlyos, mert belülről fakad, és elernyedés, csalódottság, kényelemszeretet, érdektelenség és főként az öröm és a remény hiánya táplálja. Nagy akadályt jelentenek a missziós feladat számára a korábbi és most is jelenlévő szakadások a keresztények között, az elkereszténytelenedés a keresztény államokban, az apostoli hivatások csökkenése, azoknak a hívőknek és közösségeknek a botránkoztató magatartása, akik életükben nem a krisztusi példát követik.

37. Korunk embere inkább hisz a tanúknak, mint a tanítóknak, inkább a tapasztalatnak, mint a tanoknak; jobban az életnek és a tetteknek, mint az elméleteknek. A keresztény élet tanúsága a misszionálás első és pótolhatatlan formája.

A világi papság és az oblátusság

     Most kaptam, hogy tegyem közzé. Íme! A honlap alján szereplő mail címre szabad küldeni mindenkinek írásokat, amiket megosztanátok.

     A következő cikknek a tartalma már nagyon régen foglalkoztat engem. Amikor barátom elküldte nekem ezt a kis szöveget, az újból „felkavart“. A Szentírásnak már az első lapjain olvashatunk az ember társas voltáról, ma pedig nagyon sokan a papi cölibátus intézményét teszik felelőssé a papi hivatások számának apadásáért. Én ezt nem így látom! Szerintem ezt a problémát lehet más szemszögből is megközelíteni. Érzem azt, hogy az ember számára nagyon fontos, hogy maga mögött tudjon embereket, akikkel szűkebb családot alkot. Lehet-e a papi hivatás megélésében egy ilyen közösség az oblátusok társasága, melynek papok is tagjai, oda visszahúzódhatnak, hogy erőt merítsen egy szerzetesrend szellemiségéből a mindennapi „lelkipásztorkodás“, „vezetés“ „segítségnyújtás“ ellátásához? Az oblátusok közösségének milyen pozitív hatásai vannak a papok munkálkodására? Nyitott kérdés. Talán ez az intézmény betölthetne egy ún. híd-funkciót is a sokszor egymástól eltávolodottnak tűnő szerzetesek és világi papok között, hogy újra a partikuláris gondolkodást félretéve megértsük Jézus szavait: „hogy egyek legyenek“!

Az oblátusság a „világi papok” részére is nyitva áll. Egy konferenciát is rendeztek erről a témáról 1953. augusztus 25–27 között a niederaltachi monostorban, amelynek címe: „Világi papok mint oblátusok” volt. A konferencia célja a bencés oblátusi életforma elmélyítése, illetve annak a kérdésnek akart utánajárni, amellyel mindig konfrontálódunk: vajon lehetséges-e Krisztus teljes követése a világi keretek között? Erre a kérdésre az a válasz adható, hogy igen, de csak akkor, ha világi életük saját értékkel telítődik, csak így érezhetik magukat az oblátusok Szent Benedek igazi gyermekeiként. A követés kérdése így az elhivatottság kérdése lesz.

      A „Világi papok mint oblátusok” konferencián Richard Egenter tartott előadást. Célja az volt, hogy bemutassa, „milyen jelentősen befolyásolja az obláció a világi papság életét”. Előadásában Aquinói Szent Tamás gondolatait követi a papi hivatás bemutatásában. A pap a püspök munkatársa, ezért az ő életformáját a püspöki ideálkép, és nem a szerzetesei életforma határozza meg. A papi hivatás alapjait a szerzetesitől eltérően nem a fogadalmak által szabadon választott életideálban találjuk meg, hanem az egyház szolgálatának feladatában. A világi papság életében jelentős helyet foglal el a nagyvonalú felebarát szeretet, amely egy átlagon felüli istenszeretetből táplálkozik.

Azok a papok, akik az oblátusi elköteleződést választják, a monasztikus élet mércéjét is magukra veszik. A szerzetesi engedelmesség példája vezesse az oblátusokat (nem csak az oblátuspapokat) saját engedelmességük elmélyítéséhez és megerősítéséhez. A tisztaság figyelmezteti a világi papot, hogy hű maradjon a cölibátus eszményéhez, ami az ő esetükben nélkülözi a szerzetesek közösségi életét. A szegénység a papságot az egyszerűségre figyelmezteti, a feladatuk ellátásához szükséges anyagi javaknak azonban rendelkezésre kell állniuk, mint pl. egy lakásnak, amelyben az ő tanácsát kereső emberek jól érzik magukat. A stabilitás megtartja a papságot azon a helyen, ahová helyezték: gyökeret kell vernie az adott helyen a lelkipásztorkodás szolgálatában. A conversatio morum, a szerzetesi életalakítás, az állandó megtérés ígérete kihívás önmaga állandó nevelésére. Richard Egenternek az apátról alkotott képe a lelkipásztorkodásban hatásos lehet az oblátuspapok számára, például az atyai szerep felvállalásában. További fontos tényező az oblátuspapság számára a monostorhoz való kötődés, ahol az oblátuspap megtalálja a lehetőséget az élő, személyes találkozásokra. Richard Egenter szerint az obláció értelme a papi feladatok ellátásához nélkülözhetetlen nagyobb érettségben, nagyobb szabadságban és a nagyobb szeretetben rejtőzik.