Most kaptam, hogy tegyem közzé. Íme! A honlap alján szereplő mail címre szabad küldeni mindenkinek írásokat, amiket megosztanátok.
Az oblátusság a „világi papok” részére is nyitva áll. Egy konferenciát is rendeztek erről a témáról 1953. augusztus 25–27 között a niederaltachi monostorban, amelynek címe: „Világi papok mint oblátusok” volt. A konferencia célja a bencés oblátusi életforma elmélyítése, illetve annak a kérdésnek akart utánajárni, amellyel mindig konfrontálódunk: vajon lehetséges-e Krisztus teljes követése a világi keretek között? Erre a kérdésre az a válasz adható, hogy igen, de csak akkor, ha világi életük saját értékkel telítődik, csak így érezhetik magukat az oblátusok Szent Benedek igazi gyermekeiként. A követés kérdése így az elhivatottság kérdése lesz.
A „Világi papok mint oblátusok” konferencián Richard Egenter tartott előadást. Célja az volt, hogy bemutassa, „milyen jelentősen befolyásolja az obláció a világi papság életét”. Előadásában Aquinói Szent Tamás gondolatait követi a papi hivatás bemutatásában. A pap a püspök munkatársa, ezért az ő életformáját a püspöki ideálkép, és nem a szerzetesei életforma határozza meg. A papi hivatás alapjait a szerzetesitől eltérően nem a fogadalmak által szabadon választott életideálban találjuk meg, hanem az egyház szolgálatának feladatában. A világi papság életében jelentős helyet foglal el a nagyvonalú felebarát szeretet, amely egy átlagon felüli istenszeretetből táplálkozik.
Azok a papok, akik az oblátusi elköteleződést választják, a monasztikus élet mércéjét is magukra veszik. A szerzetesi engedelmesség példája vezesse az oblátusokat (nem csak az oblátuspapokat) saját engedelmességük elmélyítéséhez és megerősítéséhez. A tisztaság figyelmezteti a világi papot, hogy hű maradjon a cölibátus eszményéhez, ami az ő esetükben nélkülözi a szerzetesek közösségi életét. A szegénység a papságot az egyszerűségre figyelmezteti, a feladatuk ellátásához szükséges anyagi javaknak azonban rendelkezésre kell állniuk, mint pl. egy lakásnak, amelyben az ő tanácsát kereső emberek jól érzik magukat. A stabilitás megtartja a papságot azon a helyen, ahová helyezték: gyökeret kell vernie az adott helyen a lelkipásztorkodás szolgálatában. A conversatio morum, a szerzetesi életalakítás, az állandó megtérés ígérete kihívás önmaga állandó nevelésére. Richard Egenternek az apátról alkotott képe a lelkipásztorkodásban hatásos lehet az oblátuspapok számára, például az atyai szerep felvállalásában. További fontos tényező az oblátuspapság számára a monostorhoz való kötődés, ahol az oblátuspap megtalálja a lehetőséget az élő, személyes találkozásokra. Richard Egenter szerint az obláció értelme a papi feladatok ellátásához nélkülözhetetlen nagyobb érettségben, nagyobb szabadságban és a nagyobb szeretetben rejtőzik.
Nekem egészen olybá tűnik, hogy ha az egyházmegyés papság nem igyekszik -legalább apró lépésekkel– a szerzetesi életforma irányába, akkor hosszú távon "lehúzhatja a rollót". Persze egészen mások a kihívások egyik és másik oldalon, de ami változatlan, az az, hogy a boldogtalan és magányos ember nem tud örömet sugározni vagy éppen az Evangélium örömét mások elé élni. Képtelenség. Talán sikerül saját erőnkből valami jókedv félét kipréselni, de ezzel hamar lebukunk. Sok mindent újra szabadna gondolni a papi életformában (mondom ezt tapasztalatlan szeminaristaként). Sokszor azt várjuk, hogy valaki majdcsak átrendezi körülöttünk a világot (püspök, egyház), barátságosabbá teszi, nekünk csak ki kell várni, és bizakodni, hogy megváltoznak a körülmények... Ez elég valószínűtlen. A megkeresztelt embernek nem csak jogai vannak, de kötelességei is. Egyik ilyen kötelessége, hogy ha valamit hozzá tud tenni egy közösség életéhez, az Egyházhoz, akkor az tegye is meg, tegyen javaslatot a püspöknek, legyen kreatív, figyeljen saját korának kihívásaira és érzelmi rezdüléseire.
VálaszTörlésMostanában egyre gyakrabban hallom, hogy az egyházmegyémben Miklós püspök atya (Vác) több helyen központi plébániákat hoz létre és ösztönzi papjait a közös munkára (ami viszont szintén kötelessége a klerikusnak). Az viszont, hogy "összebútorozunk", még nem vezet sehova. Hogy ez a kis közösség mégis valami értéket és értelemet kapjon, egy lelkiség köré kell rendezni. Itt most nem mozgalmakra gondolok elsősorban (amik egyébként nagyon értékesek), hanem egy olyan –talán kompromisszumokkal kialakított– egészséges lelkiségre, amelyben minden résztvevő megtalálhatja azt a kapaszkodót, ami őt papságában megerősíti. (Legyen az rendszeres szentségimádás, közösen imádkozott zsolozsma –akár énekelve–, vagy "csupán" a Közösség maga. A Közösség azonban nem együtt, egy helyen való lakást jelent csupán, sokkal többet. Kölcsönös támogatást... ez viszont már komoly kompromisszumkészséget követel a "csapat" tagjaitól.
Az jutott még eszembe, hogy az összetartás szó, az nem csak összefogást jelent, vagy bizonyos cinkosságot, hanem összetartozást és egy egy iránypontba való igyekvést, mint két (nem párhuzamos) egyenes, azaz közös célt.